Valószínűleg sokan aggódnak mostanában az Oregon állambeli Coos Bayben egy 12 ezres példányszámú helyi napilap, a The World függetlenségéért, vagy az illinois-i Bloomingtonban, hogy vajon nem kezd-e hanyatlani az ottani újság, a The Pantagraph színvonala. Hamarosan ugyanis mindkettő - tucatnyi további, a saját városa határain túl alig ismert amerikai napilappal együtt - elveszíti a minőségi újságírás egykor legfényesebb védjegyét. Tulajdonosukat, a 127 évvel ezelőtt alapított Pulitzer-kiadóvállalatot ugyanis 1,6 milliárd dollárért felvásárolja az iowai Davenportban székelő Lee Enterprise.
A Magyarországról 1864-ben kivándorolt Pulitzer József (lásd Látástól vakulásig című írásunkat) azonban még időben gondoskodott róla, hogy neve - amelyhez egy időben Amerika legnagyobb példányszámú napilapja is kötődött - ne merüljön könnyen feledésbe. Vagyonából megalapította a máig a világ első számú újságíró-iskolájának tartott Columbia School of Journalismot és a nevét viselő Pulitzer-díjat.
Sokan mégis azt mondják, legalább ilyen fontos, amit Pulitzer első saját lapjával, a most kiárusított sajtóbirodalom koronaékszerével, a 280 ezer példányban megjelenő St. Louis Post-Dispatchcsel alkotott. Ez lett ugyanis a "közjó" iránt elkötelezett városi napilap amerikai modellje, amely úgy tett eleget a minőségi újságírás követelményeinek - a lap munkatársai eddig 17 Pulitzer-díjat kaptak -, hogy közben vagyonokat fialt tulajdonosainak. A Pulitzer által kreált újság hajhássza a szenzációt, de csak azért, hogy eljuttassa az olvasót az amerikai sajtóban általában az utolsó oldalpáron található szerkesztőségi cikkig, amely Pulitzer hitvallása szerint az újság legfontosabb része, csak éppen senki nem olvasná el, ha jól megírt sztorik nem vezetnék el odáig a szemet. Pulitzer másik hagyatéka - magyarázta a HVG-nek Ed Lambeth, a Missouri Egyetem kommunikációprofesszora - az amerikai sajtóban lényegében általa meghonosított tényfeltáró újságírás.
A cégalapító Pulitzer két tehetségesnek tartott fiára sikeres New York-i lapját, a Worldöt hagyományozta, akik azt húsz év alatt totális csődbe vitték, a Post-Dispatchet megöröklő Joseph Pulitzer II-ről viszont kiderült, hogy az amerikai sajtótörténet egyik legjobb kiadói menedzsere. A papa nyomdokain haladva irányítása alatt tucatnyi Pulitzer-díjat söpört be a lap. 1937-ben például azért kapta meg a legrangosabbat, a "közszolgálatért" járót, mert leleplezte, hogy St. Louisban 40 ezer hamis szavazatot adtak le a választáson, és sikerült elérnie, hogy ezeket érvénytelenítsék. Jó tíz évvel később pedig azért, mert 37 illinois-i "független" újságíróról bizonyította be, hogy titokban rendszeres fizetést kapnak a helyi kormánytól is.
A második Pulitzer, miközben a családi vagyont gyarapítandó sorra vásárolt föl kisebb vidéki lapokat, illetve tévétársaságokat, távol tartotta magát a szerkesztőségi szobáktól, újságíróit viszont messze jobban fizette, mint a konkurencia, és nem hagyta, hogy az üzleti megfontolások a szerkesztési elvek fölé kerekedjenek. Szeme se rebbent, "amikor a városi autókereskedők testületileg kivonták hirdetéseiket a lapból, tiltakozásul egy őket bíráló cikk ellen" - idéz emlékezőket a Post-Dispatch a saját múltját feldolgozó cikkében.
Aztán - akárcsak a családregényekben az igazán nagyot alkotó második generáció után - jött a dekadens harmadik. Igaz, III. Joseph is gyarapítgatta még újabb lapokkal a céget, de őt már nem igazán kötötte le az újságbiznisz. "Az alatt az évtized alatt, amit az ő idejében a cégnél töltöttem, jó, ha egyszer láttuk - mondta a HVG-nek Laszlo Domjan szerkesztő. - Inkább hobbijának, a műgyűjtésnek élt."
Amikor III. Joseph féltestvére 1993-ban elhunyt, Michael Pulitzer vette át a stafétabotot, jóllehet IV. Joseph Pulitzer ekkor már 17 éve próbálgatta oroszlánkörmeit a cégnél különböző beosztásokban. A család és környezete visszafogott nyilatkozataiból is az tűnt ki, valami nem stimmel a trónörökössel. Három évvel később egy kurta közlemény tudatta is, hogy a legifjabb Joseph Pulitzer két évtized után megválik a vállalkozástól.
Megfigyelők csak találgatják, hogy a gazdaságilag biztos lábakon álló, az 1980-as évek közepén a tőzsdére vitt, de ma is a család többségi tulajdonában lévő céget vajon miért kezdték el árulni tavaly novemberben a Pulitzerek. "Én nagyon fájlalom, hogy eltűnik ez a név az amerikai sajtópiacról" - mondta a HVG-nek James Maloney, az igazgatóság tagja, utalva arra, hogy ezzel a Pulitzer-féle újságkészítési kultúra sorsa is elbizonytalanodik. Ugyanakkor nem volt hajlandó kommentálni azt a felvetést, hogy vajon a méltó örökös hiánya miatt döntött-e a két főrészvényes - a 74 éves Michael, valamint a 71 éves Emily Pulitzer, III. Joseph özvegye - a kiárusításról. A Post-Dispatch szerkesztőiben egyébként még az is fölmerült, esetleg maguk is vásárlási ajánlatot tesznek, de "ez csak kétségbeesett ötlet volt, az utolsó pillanatban" - meséli Domjan, érzékeltetve, hogy a cég másfél milliárd dolláros értéke már nem az a nagyságrend, ahol a dolgozók labdába rúghattak volna.
Kicsit távolabb a központtól azért már nem hatódnak meg annyira a Pulitzer névtől. "Azt hiszem, minket egyszerűen pénzügyi befektetésként vásárolt meg a Pulitzer Inc. öt évvel ezelőtt - mondja a HVG-nek a félszázezres példányszámú The Pantagraph egyik szerkesztője, Bill Wills. - Teljes autonómiát élvezünk, a lap irányvonalát szerkesztőbizottságunk határozza meg, amelyben Pulitzeréknek nincs is képviselőjük. Így például mi, a többi Pulitzer-lappal ellentétben, George Bush mellett tettük le a garast a tavalyi elnökválasztás előtt" - mondta Wills.
A Pulitzer cég honlapja 15 kérdés-válaszba sűrítve magyarázza el az érdeklődőknek a cégeladás mibenlétét. Ebből kiderül, hogy a részvényesek jól járnak, hogy a vevő Lee Enterprise is immár több mint százéves, s a mostani akvizícióval az USA negyedik legnagyobb lapkiadójaként 58 napilapja lesz 23 államban. Csak az nem derül ki, vajon mi történik Pulitzer József 1907-ben, nyugdíjba vonulásakor megfogalmazott lapszerkesztési elveivel ("tudom, ez az újság soha nem tűri el az igazságtalanságot és a korrupciót, harcol a demagógok ellen, bármely pártnak a tagjai is..." és így tovább), amelyet a Post-Dispatch - kissé terjedelmes mottóként - azóta is minden egyes számában közöl.
RÉTI PÁL / WASHINGTON