Anélkül hogy bonyolult tudományos levezetésekkel traktálnám az olvasót, könnyen belátható, hogy a cél felismerésének fizikai határait a radar és a cél földfelszín feletti magassága (a kölcsönös rálátás a földgörbület felett) és a két objektum egymáshoz mért távolsága határozza meg. Miután manapság teljesen kiment a divatból a második világháborúra jellemző nagy magasságú légitámadás, érdemes csupán az alacsonyan végrehajtott támadások felderítésének fizikai körülményeit vizsgálni. A célt, a radart és a horizontot összekötő egyenes az a határ, amely alatt a radar és a cél "nem látják" egymást - függetlenül a radar jóval nagyobb potenciális felderítési hatósugarától. A korszerű radarok sok megawattos rövid idejű teljesítményre képesek, érzékenységük elérte immár a fizikai korlátokat, ugyanakkor az "ellenség" újabban szeret a föld felszínéhez közel, "lopakodva" támadni. Ezért igyekeznek a lég védelmezői a felderítő radarokat a lehető legmagasabbra telepíteni.
Ha a Zengőt síkság vagy tenger venné körül a feltételezett ellenség támadásának irányából (ami a NATO-tagországok kizárása után csak dél lehet), akkor az 500 méter magasra telepített radar elvben 100 kilométer távolságból lenne képes felderíteni az 50 méter magasan támadó légi célt, miközben a Zengő 45 kilométerre van a figyelt terület országhatárától. Ez meglehetősen sovány eredmény, hiszen a korszerű, alacsonyan is repülni képes vadászgépek és cirkálórakéták ezt a távolságot hét-nyolc perc alatt teszik meg. Ennyit egy Szeged-Mohács környékén nagyobb földhányásra telepített egyszerűbb radarral is el lehet érni a Zengő feláldozása nélkül. Ráadásul a Balkán jórészt nem síkság, hanem meglehetősen szabdalt, hegyes-völgyes vidék.
Tudják ezt a NATO-ban is, ezért - mint a két délszláv légi beavatkozás tapasztalatai is megmutatták a kilencvenes években - a stratégák semmit sem bíznak a véletlenre, főleg nem földi telepítésű radarokra. A légicsapásokat az egykori magyar-jugoszláv határ közelében cirkáló AWACS repülő légi harcálláspontok támogatásával vezényelték le. Az AWACS - amely egy Boeing gépre telepített nagy teljesítményű radar és számítógépes vezetési pont (légi utántöltéssel, váltott személyzettel) - akár napokon át képes a célterület közelében cirkálni, 10 ezer méteres repülési magasságával az ellenséges terület fölé több száz kilométerre "belátni" és feladatát minden más földi telepítésű eszköznél hatékonyabban teljesíteni. Persze az AWACS bevetésére is csak akkor kerülhet sor, ha a háborús cselekmények megkezdődtek.
De ki fogja felderíteni az első támadást? - kérdezhetnék a Zengőre tervezett radarállomás telepítését szorgalmazók. Az utóbbi harminc év tapasztalatai alapján bizonyosnak tűnik: nem a földi radarok, hanem katonai felderítő műholdak, amelyekből mind az oroszok, mind az amerikaiak éppen eleget működtetnek a világűrben ahhoz, hogy bármilyen komoly támadás előkészületét időben felderítsék. Bárhol a világban. Minden lényeges csapatmozgást, sőt a stratégiai támadó rakéták aknájának nyitogatását, netán azok indítását, vagy a tengeralattjárók váratlan manővereit is azonnal képesek észlelni, így aztán nem sok feladat marad a földi radarokra a váratlan támadások felderítésében. Végül: ma olyan totális támadással számolni a NATO ellen, főleg a NATO-országok által körbezárt Balkán irányából, amelyben minden radarra égető szükség lenne, egyszerűen elképzelhetetlen. Sőt talán már nevetséges is. A világ megváltozott.
A kormány által a közelmúltban sebtében összehívott "szak-értői" bizottság megállapította, hogy a Zengő a legalkalmasabb pont a radarállomás telepítésére. Az azonban fel sem merült, hogy szükség van-e egyáltalán a radarállomásra. Talán mert így fel sem tették a bizottságnak a kérdést. Feltételezem, egy minden bizonnyal sok millió (százmillió?) dolláros, NATO által finanszírozott beruházásban többen lehetnek érdekeltek a döntéshozatali struktúrában, mint az ország hatékony (gazdaságos) védelmében. Hogy a természet megóvásáról már ne is beszéljünk.
MERNYÓ FERENC
(A szerző a Magyar Honvédség Haditechnikai Intézetének egykori tisztje)