"Aki Moszkvában térkép alapján próbál eligazodni, biztosan eltéved" - hangzott a Kádár-kori flaszterbölcsesség, hiszen a Szovjetunió fővárosának utcaszerkezete és annak kartográfiai leképezése legfeljebb köszönő viszonyban volt egymással. Finomabb megoldásokkal ugyan, de Magyarországon is mindvégig folyt a kémelhárítás - oszlatja el a kételyeket Hegedüs Ábel, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum térképtárának kutatója. Kevesen emlékeznek már, de az 1949-ben startolt padláslesöprési, hízóelkobzási terrorról elhíresült beszolgáltatási rendszer az 1:25 000 léptéknél pontosabb térképekre is vonatkozott - meséli Germuska Pál, az 1956-os Intézet történésze. "Az ország föld- és vízrajzának, településhálózatának topográfiai rajzai szovjet mintára központilag titkossá nyilváníttattak" - idézi fel a politikai okokat. 1948 és 1953 között nem is jutott nyomdafesték semmiféle terepen használható geográfiai kiadványnak, még egy árva turistavázlatnak sem.
A világégés előtt felhalmozott szaktudás így fél évtizedig parlagon maradt. Pedig a magyar szakembereket akkor magasan jegyezték nemzetközileg. Egyebek közt azért, mert a trianoni országzsugorító verdiktet követő általános leszerelés idején civilesített - egy darabig Állami Térképészeti Intézet, aztán a Pénzügyminisztérium XIII/C ügyosztálya fedőnéven, majd 1938-tól újra "bezupált" - Honvéd Térképészeti Intézet a két világháború között hajszálpontos, részletgazdag, 1:25 000, illetve 1:50 000 méretarányú turistamappákat adott ki a Kárpát-medencéről, amelyeken egy centiméter a valóságban 250, illetve 500 métert jelentett. A magyar kartográfusok felkészültségét jelzi, hogy a szovjetektől zsákmányolt, pontatlan, elnagyolt, 1:100 000 méretarányú hadászati térképekből és a saját távolsági felderítők légi felvételeiből 1943. január végére sebtében összeraktak egy 1:50 000 léptékű, a Szovjetunióban is hiánycikknek számító Don-atlaszt. Igaz, a 2. magyar hadsereg katasztrófáját - amelyre január idusán került sor - aligha akadályozta volna meg, ha hamarabb készül el.
A nem sokkal későbbi Rákosi-éra térképfrászát a szakértők a hadászati geográfiában rejlő veszélyekkel magyarázzák. Tagadhatatlan: nyomtatott topográfiai segédletek híján az ellenség csak vaktában lőhet. Csakhogy az említett beszolgáltatásokat követően kiderült, térképek nélkül ellehetetlenült a népi demokrácia építésében óhatatlanul megfáradó dolgozó osztályok tradicionális kikapcsolódási formája, a természetjárás is. Ezt viszont a szakértők szerint nem engedhette meg magának a rendszer, hiszen a világháborút megelőzően a túrázás nemcsak a cserkész- és levente-, de a szakszervezeti és munkásmozgalom tömegsportja is volt.
A margóra szorított térképészeket ezért az 1954-ben alapított Kartográfiai Vállalathoz vezényelték, ahol a dolgozó nép igényeit kielégítő "útikalauzok térképvázlatait készíthették el" - meséli Papp-Váry Árpád kartográfus egyetemi tanár, aki nem mellesleg az 1990-es években a szóban forgó cég igazgatója is volt. A könyvmellékletként megjelent, a települések vázlatrajzait és egy-két erdei utat feltüntető skiccek nem feleltek meg a háború előtti alapos turistamappákon szocializálódott, hegyen-völgyön zakatoló munkáskádereknek. 1956 tavaszán a vállalat így kénytelen volt előrukkolni első saját - a Börzsöny, a Pilis, a Mátra és a Bükk turistaútvonalait is megmutató -, politikai szempontból is korrekt térképeivel. "Ezek a domborzatot csak némi árnyékolással szemléltették, az utakat, vasutakat szögletesen megtörő vonalak ábrázolták" - emlékszik Papp-Váry a terepen történő tájékozódást inkább csak megzavaró nyomtatványokra. A félrevezetést sajátosan értelmező megoldást a civil vállalat fölött őrködő Országos Földmérési és Térképészeti Főhatóság katonai főosztálya hajtatta végre a kartográfusokkal. Szintén a katonai elhárítás írta elő, hogy a kiadványokon kizárólag a távolságok meghatározását segítő úgynevezett mértékléc szerepeljen, a méretarány feltüntetése és más, helymeghatározásra alkalmas jelölés viszont hiányozzon.
A forradalom után az országot elhagyó menekültek biztosan nem ezen szabásmintaszerű mappákat böngészve, hanem legfeljebb a háború előttről bespájzolt térképeket használva szökhettek át a nyugati határszakaszon. A Dunántúlról ugyanis csak 1958-ra készültek el - Hegedüs Ábel szerint az 1945 előtti úgynevezett polgári 25 ezresek lebutításával - az ominózus szögletesség helyett a felszíni formákat már valósághűbben követő rajzolatú, a terepformák hozzávetőleges méreteit újfent jelző szintvonalakkal kiegészített turistatérképek, amelyeken új elemként már az országhatárokat is feltüntették.
A manipulációs folyamat éceszgéberének a Kartográfia élére 1955-ben kinevezett, az 1930-as évek végén a szovjet elhárításnak Svájcban Dóra fedőnéven jelentgető szuperkémet - a mások mellett Arthur Koestlert is beszervező, egyébként geográfus végzettségű -, Radó Sándort (HVG, 1998. december 26.) tartják. Ő az 1960-as évek végén elkerült ugyan a vállalattól, de egészen 1981-es haláláig (egyéb tudományos pozíciói mellett) megtartotta befolyását a magyar kartográfiára. A katonai térképészek egyetértésével Radó mindenekelőtt olyasmiket írt elő, hogy az egymással szomszédos területek - például a Pilis és a Börzsöny - térképei véletlenül se legyenek összeilleszthetők, még a méretarányuk se legyen azonos. Volt persze egyéb aprómunka is. Például egy ösvény bal oldalán csordogáló patakot jobbra, a völgyben kígyózó turistautat pedig a domboldalra kellett biggyeszteni. A beazonosítható tereptárgyak - sziklák, tisztások - elcsúsztatása, így a pontos helymeghatározást lehetővé tevő úgynevezett háromszögelési pontok torzítása szintén e repertoár része volt.
A hamisításokhoz sokáig nem volt semmiféle központi sillabusz, de a cenzorok figyeltek - különösen a katonai összefüggésekre. "Ha tudtunkon kívül magyar vagy az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonai területet is jelöltünk a térképen, szóltak, mi pedig elhagytuk az objektumot jelző házcsoportot, az odavezető utakat, az így üressé vált részt pedig lefedtük, mondjuk, erdővel" - osztja meg a HVG-vel a szakmai trükkök egyikét Papp-Váry. A valóságnak megfelelő helyzetet ráadásul csak a vezérkar ismerhette: a néphadsereg alsóbb szintjein rendszeresített térképeken ugyanis nem voltak feltüntetve a szovjet, de még a magyar kaszárnyák sem. Az azért köztudott volt, hogy mondjuk a honvédségi repülőtereket a rétként, legelőként, esetleg gyümölcsösként jelzett térképterületeken érdemes keresgélni. A puhuló diktatúra katonai cenzúrájának slamposságát illusztrálandó, a hazai kartográfiai legendárium máig emlegeti azt a Kis-Balatonról már az 1980-as évek végén készült térképet, amelyen a titkos sármelléki szovjet légibázis helyén téeszszántók terültek el ugyan, ám az ezek határában húzódó vízfolyást Repülőtéri árokként tüntették fel.
Rosszabbul járt a Nógrád megyei Buják és környéke. "A bujáki vár, illetve a szomszédos Jobbágyi község határában 1952-re megépült, a hegy gyomrába telepített, lőszert is előállító Andezit Művek miatt a környék titkos katonai terület volt" - mondja Germuska. Az alig pár évig működő üzemről, illetve a raktárként is funkcionáló katonai objektumokról a helyiek is csak pletykákat terjesztettek, a Kartográfiai Vállalat szerkesztőihez pedig azok sem jutottak el. Így történt, hogy a nógrádi Cserhát hegységről az 1979-ben elkészített térkép első példányain még a turistaút is átvezetett az ominózus területen. A következő kiadásban azonban már, mintegy véletlenül, a jelmagyarázat és egy melléktérképnek nevezett nagyítás takarta ki Bujákot és Jobbágyit.
A célzott újrarajzoltatás, javítgatás helyett a katonai cenzorok sokszor csak azzal a megjegyzéssel dobták vissza az engedélyeztetésre - 1989-ig kötelezően - benyújtott térképtervet, hogy az túl pontos. Ez esetben az 1970-es évekig a térképszerkesztőre volt bízva, hogy mit csinál. Ezeket a terheket vették le az NDK-s geográfusok a magyar - és más béketáborbeli - kollégáik válláról, amikor 1969-ben a szocialista országok katonai és polgári térképészeti szervezeteinek szófiai konferenciáján az 1:2 500 000 méretarányú, a földrajzi szélességi és hosszúsági fokolást is elhagyó szovjet szabványnál látszólag felhasználóbarátabb, 1:200 000 léptékű országtérképpel álltak elő. Ez ráadásul Papp-Váry szerint gyanúsan tökéletes volt: sehol semmi nyoma nem látszott a simlinek. Az egy évvel később a magyar kartográfusokkal is megosztott recept a következő volt: végy egy minden szempontból helyes, vagyis hadi célú térképet, vágd fel apró darabokra; az így kapott részeket helyezd rá a légi fényképek torzításainak helyreállításához használt, a repülőgép vízszintestől eltérő dőlésszögeit leutánzó dönthető asztalra, majd a helyes szelvényeket hol jobbra, hol balra billentve vetítsd rá az elkészíteni kívánt térképre. Ez alapján garantált volt a mérnöki pontosságú torzítás.
A keletnémet módszer magyarországi becikkelyezésére 1973 őszén került sor. A Kartográfiai Vállalat számára - ekkor már a mezőgazdasági tárca cégeként - miniszteri rendelet írta elő, hogy a térképek előállításáról a polgári és katonai szolgálatok közösen döntenek. A torzítás mikéntje a civilek számára azonban továbbra is titok maradt. A bevezetés körüli totojázás közben viszont 1972-ben alaposan elkalandozhatott a cenzorok figyelme. Az akkor kiadott magyar autó-atlasz máig felderítetlen könnyelműség következtében torzítatlan maradt. A kartográfusok és a katonai vezetők szerencséjére az akár hadműveleti célokra is tökéletes térkép pár ezer példányban készült csak el, az egyszeri autósok meg amúgy is azt hitték: ez is csak annyit ér, mint a többi.
VAJNA TAMÁS