Nyolc oldalt vert rá a Hiller István korábbi kulturális miniszter által egy évvel ezelőtt bemutatott új kulturális stratégiára (HVG, 2004. november 6.) Bozóki András. A tárca idén februárban hivatalba lépett új vezetője, akit a jövő héten hallgat meg a parlament kulturális bizottsága, a HVG információi szerint ekkor tervezte a nyilvánosság elé tárni tárcája hosszú távú stratégiáját. A dokumentum - legalábbis az egyelőre nem nyilvános, de a véglegeshez közelítő munkaanyaga szerint - egy 37 oldalas koncepcióval készül felülírni elődje 29 oldalas verzióját. Könnyen lehet azonban, hogy a miniszter kénytelen lesz visszavonulót fújni, mert bár eredetileg november végére, december elejére ígérte az új stratégiát, a tervezet, úgy tudni, heves reakciókat váltott ki már az MSZP vezető köreiben is. Az pedig egyelőre talány, hogy a vitában a kormányfő végül is az exminiszter-MSZP-elnök Hiller avagy Bozóki mellé áll.
Volt valami naiv báj már abban is, hogy a Hiller-féle tárcavezetés tavaly ősszel - akkor még másfél évvel a kormányzati ciklus vége előtt - egy 2013-ig szóló elképzelést tett le az asztalra. Az új kulturális stratégia viszont még ennyire sem aprózza el a dolgot. A Bozóki-féle koncepció időhorizontja - szűk fél évvel a választások előtt - már 2020-ban jelöli meg a változások céldátumát.
Mi sem volna kívánatosabb persze a kultúra "munkásai" és fogyasztói számára, mint egy több kormányzati cikluson átívelő kulturális stratégia. Ám hogy a mostani verzió is mennyire esetleges - és aligha van mögötte politikai, illetve szakmai konszenzus -, jól jellemzik az anyag megszületésének körülményei is. A Bozóki megrendelésére született új koncepció - melyen kis személyi változtatásokkal lényegében ugyanaz a szakértői gárda dolgozott, amelyik egy évvel ezelőtt Hillernek is - a kiinduló állapot felvázolásától eltekintve merőben más, mint a tavalyi. Hogy mennyire rugalmas volt az elszakadás az előző miniszter által támasztott elvárásoktól - miközben a tárca politikai színezete nem, csak az első számú vezető személye változott (Hiller utódját is az MSZP jelölte) -, a korábban prioritásként kezelt ügyek egy részének szinte nyomtalan eltűnéséből is látszik. Az új változatban például már szó sem esik a korábban még kiemelt stratégiai területként kezelt, a "több kultúrát gyermekkorban" szlogennel jelölt célokról vagy a média kulturális ízlést formáló szerepéről, amivel kapcsolatban az előző változatban - meglehet, vitatható módon - még az adminisztratív eszközök alkalmazását sem zárták ki a szerzők.
Az új stratégia szerves részévé váltak viszont a Bozóki által júliusban kibocsátott, A szabadság kultúrája című kiáltványból szó szerint átvett részek, amelyeknek a megvalósulása esetén a szerzők egy olyan idealizált állapotot feltételeznek, ahol megszűnik a paternalista állam, megerősödik és toleránsabb lesz a civil társadalom, javul az életminőség, következésképp "sikeresebbek lesznek a magyarok". Sőt még azt is megkockáztatják, hogy az új kulturális politika a korábban a mezőgazdaságból élők, illetve a romák problémáira is megoldást nyújt: előbbiek a kultúrán keresztül új szerepet találhatnak maguknak a közösség életében, utóbbiakkal szemben pedig megszűnik az intolerancia.
A Hiller-féle stratégia hívószava az esélyteremtés volt, az új változat ezt megszüntetve-megőrizve a szabadság jelszavára cseréli. A sorok között olvasva azonban az is kiderül, hogy amikor a stratégák a kulturális sokszínűség mellett érvelnek, nem csupán a "virágozzék minden virág!"-ra gondolnak. Ebbe a kultúrakoncepcióba - a hasonlatnál maradva - akár még a kóró is belefér. A stratégia ugyanis nagyon bizonytalan kultúrafogalommal dolgozik. Átveszi azt a - miniszteri kiáltványban is szereplő - puha definíciót, miszerint: "a kultúra öröm és élvezet, zaklatottság és megnyugvás". Ebben a felfogásban minden kultúra, ami közösséget teremt. Ha ezt a happyérzést éppen egy fergeteges rock-parti jelenti, akkor az ugyanolyan kultúra, mint egy komoly intellektuális erőfeszítést igénylő veretes szöveg vagy zenemű befogadása.
A búza és az ocsú szétválasztása a stratégia szerint nem a minisztérium dolga, ezért az államnak még a támogatási gyakorlatban is értéksemlegesnek kell maradnia. "A kulturális politika ne avatkozzék be a közösségek kulturális életébe, a tárca feladata az akadálymentesítés." E felfogásban a minisztériumnak "beavatkozóként" lényegében csak egy területen lenne létjogosultsága fellépni: a kortárs, ezen belül is az alternatív megjelenési és közlési formákkal kísérletező alkotók, műhelyek felkarolásában.
"Látványosan növelni kell az alternatív, par exellence kortárs művészetek támogatását" - áll a munkaanyagban, amit azzal az érveléssel igyekeznek alátámasztani a szerzők, hogy még nem tudhatjuk, ezekből a kezdeményezésekből mi válik egyszer majd kulturális értékké, s mi az, ami úgyis kihull majd a rostán. Hosszú távon a kultúrmocsok úgysem győzhet - próbálják nyugtatni az esetleges fanyalgókat a szerzők, mondván, a közönség elutasítja az olyan műveket, amelyek nem őt szólítják meg.
A kortárs alkotókat helyzetbe hozó, egyfajta kulturális inkubátort egyébként már a Hiller-féle stratégia is szükségesnek tartott kifejleszteni. Igaz, mindössze egy oldalt szánt a témának, szemben az új verzióval, ami hat fejezetéből legalább másfél fejezetnyi terjedelmet szentel neki. Ráadásul tavaly még jóval óvatosabbak voltak a megfogalmazások. "Támogatandók az új nemzedékek először szubkultúraként megjelenő, de értékkel kecsegtető kezdeményezései" - olvasható a Hiller-féle változatban, amely azonban arra is figyelmeztetett, hogy az új alkotások körüli bábáskodásnak számos csapdája is van: "A jelentős új értékek iránti fogékonyság nem azonos a divatokhoz való igazodás parancsával, a tegnapi értékek félresöprésével."
Ilyen félelem már nem remegtette a kezét a mostani tervezet készítőinek, akiknek a kultúra már többszörösen bizonyított formáiról, intézményeiről láthatóan nem volt túl sok mondanivalójuk. Egy alibimondattal viszont elővágtak az esetleges kritikáknak: eszerint azokon a területeken, amelyekkel a stratégia érdemben nem foglalkozik (például a nemzeti kulturális közintézmények), nincs szükség alapvető változtatásokra. Ami persze akár megnyugtató is lehetne, ha a kulturális szféra hagyományos területein nem jelentkeznének a mindennapos feszültségek. Csak egy múlt heti hírnél maradva: az Operaháznál ismét kisebb lázadás van kialakulóban, mert az intézmény jó ideje adós a fellépő művészek egy részének a gázsijával.
A miniszter kultúrafinanszírozás terén megmutatkozó gyenge érdekérvényesítő képessége, illetve a kulturális intézményeknél nemrégiben történt, botrányokkal kísért vezetőváltások (HVG, 2005. szeptember 10.) fényében jámbor óhajnak, illetve akár még cinikusnak is tűnhetnek a stratégia olyan kitételei, hogy növelni kell a kulturális terület politikai érdekérvényesítő képességét, "segíteni kell a kulturális élet szereplőinek együttműködését", a tisztességes működés és a hatékonyság növelése érdekében pedig kutatásokra, költségelemzésekre, hatékonyságvizsgálatokra van szükség.
Belső ellentmondások is fellelhetők a stratégiában. Míg az egyik fejezetben például arról van szó, hogy az állam a köz- és szakkönyvtárak megrendelésein keresztül támogassa a hazai könyv- és folyóirat-kiadást, másutt az szerepel, hogy a papíralapú megjelenések helyett inkább az online kiadásokat kell támogatni, mert azok úgymond szélesebb körű hozzáférést tesznek lehetővé. Azt a produktumot pedig - görgetik tovább a gondolatmenetet -, amit valamilyen formában támogatott az állam, fel kell szabadítani például a szigorú szerzői jogi kötöttségek alól: hozzáférhetővé kell tenni a nem piaci célú, közösségi felhasználás számára. Ennek legjobb formája pedig az anyag szerint megint csak a világháló. Ám hogy az elv egyelőre csak elv, azt jelzi, hogy egyelőre a miniszter sem igen jár elöl jó példával. Legalábbis a 2003-ban a Századvég kiadónál megjelent, Politikai pluralizmus Magyarországon című könyvének interneten is olvasható változatára - bár annak megszületését az impresszuma szerint mostani tárcája, illetve a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta - a legjobb keresőprogramokkal sem sikerült rálelni.
DOBSZAY JÁNOS