HVG: A minap véget ért bírósági tárgyalásán semmiféle megbánást nem tanúsított azért, hogy két esztendeje fejszével agyonütötte, majd lefejezte az ágyában fekvő Gurgen Margarjan örmény katonatisztet, akivel Budapesten a NATO békepartnerségi programjának keretében angoltanfolyamon vett részt. Miért?
R. S.: Megbánás? Hát persze hogy megbántam! Bármi legyen is az oka, Isten által teremtett élőlényt, embert ölni megbocsáthatatlan bűn! Nagy bűn, tudom.
HVG: Akkor viszont miért nem adott hangot ennek az érzésnek a tárgyalások során?
R. S.: Megvan az oka. Mindent, amit a tárgyaláson mondtam, az ellenséges örmény média igyekezett kihasználni.
HVG: A hazájában viszont sokan hősként ünnepelték ezért a gyilkosságért.
R. S.: Ezt a bíróságon hallottam először. Megmutatták egy magyar újságban megjelent fényképemet, azzal az aláírással, hogy „hazájában hősnek tekintik". El tudom képzelni, hogy létezik néhány ember, elsősorban karabahi menekültek, akik hősnek tartanak. De az azerbajdzsáni állam hivatalosan elítélte a cselekedetemet. Egyébként a hősiesség fogalmát mi másképpen értelmezzük. Én katonatiszt vagyok. Ebben a minőségemben a népem szemében én már a magyarországi eset előtt is hős voltam. A népem hősnek tekinti hadseregét, a katonáját.
HVG: A magyar büntető törvénykönyv szerinti legsúlyosabb büntetésben részesült. Erre számított?
R. S.: Nem gondoltam, hogy ilyen súlyos büntetést kapok. A szakértők véleményei sem egyeztek abban, hogy milyen állapotban lehettem akkor. Reméltem, hogy az Egészségügyi Minisztérium létrehoz egy bizottságot az eltérő szakvélemények egyeztetésére. De a bíró egyszerűen kiválasztotta azt a szakvéleményt, amelynek az alapján a legsúlyosabb büntetés volt kiróható.
HVG: Az azeri sajtóban hangot kapott az a gyanú, miszerint az örmény lobbi megvásárolta a magyar bíróságot. Észlelt-e erre utaló jeleket?
R. S.: Nem hiszem, hogy ezek az állítások igazak lennének. A bíró saját belátása szerint döntött. Ennyi.
HVG: Mit érez az örmények, Örményország iránt?
R. S.: A szovjet időkben Azerbajdzsánhoz tartozott Karabah, ahol születtem. Ott töltöttem gyerekkoromat is, s ha rossz voltam, azzal ijesztgettek, „jönnek majd az örmények". 1988-ban az örmények valóban követelni kezdték a földünket, előbb csak összecsapásokra került sor, aztán a hadseregük földönfutóvá tett bennünket. 14 éves voltam, amikor körülzárták a szülővárosomat. A házunk egy dombon volt, állandó tűz alatt tartottak bennünket. Sokszor nem aludtunk, mert féltünk, hogy álmunkban ér majd a halál. Mielőtt engem más gyerekekkel együtt egy mentőautóban kimenekítettek az ostromgyűrűből, meglátogattam anyámat, aki a kórházban dolgozott. A kórház tele volt sebesültekkel, csupa vér volt minden, anyám köpenye is. Még csak meg sem öleltük egymást. Bakuba vittek, ahol egy katonai középiskolába iratkoztam be. Onnan Törökországba küldtek ösztöndíjjal. Egyetlen dolgot akartam: jó tiszt lenni. Fegyelmezett, okos tiszt.
HVG: Önt annak idején az áldozattal egy épületben szállásolták el, holott hivatalosan egymással hadban álló országok katonatisztjeiről volt szó. Emelt akkor ez ellen kifogást?
R. S.: Az, hogy az azeri hadsereg 2004-ben Magyarországra küldött tanulni, egyfajta jutalom volt, egy sikeres tiszt jutalma. A reptéren egy magyar tiszt tudatta velem és azerbajdzsáni társammal, hogy két örmény is részt vesz a tanfolyamon, s hogy ők is ugyanabban az épületben, a Hungária körúton fognak lakni. Nemigen örültünk ennek, szokatlan, hogy két ellenséges ország katonatisztjeit egyazon épületben helyezzék el, mellesleg az ugyanezen a programon részt vevő szerb és horvát tiszteket külön épületekbe rakták. Vendéglátóinknak alighanem eszükbe sem jutott, hogy ebből baj lehet. És önmagában ebből nem is lett volna. Bakuban is sok örmény él, Törökországban még örmény iskolák is vannak, nem ez volt az első találkozásom örményekkel.
HVG: Hogy végül miből lett a baj, arról kihallgatásain és a tárgyalásokon is egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett. Hol személyes sérelmekre hivatkozott, hol szülőföldje sérelmeire.
R. S.: Nincs itt semmiféle ellentmondás. A tárgyaláson is elmondtam: személyesen is megsértettek, és gyalázták a nemzeti szimbólumainkat is. Megérkezésünk után, amikor elmentem az örmény tisztek mellett, még csak gúnyosan nevetgéltek, megjegyzéseket tettek. Néhány nappal rá leutaztunk Kecskemétre, ahol egy borospincét látogattunk meg. Más tisztek is ittak, de az örmények teljesen lerészegedtek - ők egyébként a kollégiumban is állandóan alkoholizáltak. Amikor visszaszálltunk a buszba, az egyik hátulról ököllel fejbe vert. Először azt hittem, véletlen, vártam, hogy azt mondja, bocsánat. De nem véletlen volt, ahogyan az sem, hogy engem ütöttek meg, nem a tiszttársamat: én voltam az, aki Karabahból jött, s aki értette a nyelvüket. Becsméreltek, szidták az anyámat, meg minden. Például: „Mi az anyja valagát tanul ez itt most, amikor háborúznia kéne?!" Tiszttársammal elmondtuk sérelmeinket az iskola parancsnokságának, ott viszont arra kértek, adjuk ezt írásba. De a programban 15 országból voltak tisztek, nem akartuk, hogy kisiskolás árulkodónak tartsanak. Nem írtunk le semmit. Csak Bakonyi Zoltánnak, a csoportom vezetőjének panaszoltam el zászlónk becsmérlését, de a hosszú beszélgetés végén úgy gondoltam, nem értette, mit szeretnék neki elmondani. Azt hiszem, ebben szerepet játszott, hogy nem volt elég jó az angolom.
HVG: Megpróbálja most az ön által kitűnően beszélt török nyelven elbeszélni a történetet?
R. S.: Litván tiszttársunknak születésnapja volt, de mi nem mentünk el a bulijába, éppen attól tartva, hogy az örmények megint lerészegednek és belénk kötnek. De adtunk neki ajándékot, egyebek közt egy kulcstartót, az azeri zászlóval díszítve. Két nappal később a folyosón cigarettáztam, és hallottam, hogy a litván az egyik örménnyel beszélget. Az örmény meglátta a litván kezében a kulcstartót, és elkezdte magyarázni, hogy a zászlóban a piros szín „azoknak a döglött azeriknak a vére, akiket mi mészároltunk le". Visszamentem a szobámba, reggelig aludni sem bírtam. Reggel fölvettem az egyenruhámat, amit különben hétköznap nem viseltünk. Az órákon képtelen voltam figyelni. Bementem a számítógépterembe, hogy az internetről anyagot gyűjtsek arról, miként gyilkolták az örmények a népemet. Sok ilyen filmet láttam, lemészárolt nőkkel, gyerekekkel. Aztán elmentem a Tescóba, ahová gyakran jártunk vásárolni, mi ugyanis nem ehetünk sertéshúst. Az áruházban megláttam a fejszét, és sokáig ott álltam. Az összes félelmem, emlékem, a gyermekkori borzalmaim ott voltak velem. Azt gondoltam, meg kell védenem magam. A fejszét este a párnám alá tettem, a bicskámhoz, ami gyerekkorom óta mindig velem volt.
HVG: De hát senki nem támadt önre fegyverrel. Ön támadt a méteres fejszével az ágyában fekvő Margarjanra.
R. S.: Olyanná váltam, mint egy robot. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni. Nagyon nehéz azt a pillanatot elmondani! Emlékezni is nehéz rá. Nem is emlékszem tisztán. Nem szeretném újra átélni azt a pillanatot.
HVG: Egy örmény nacionalista párt 125 ezer dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére. Fél?
R. S.: Hogy félnék?! Tiszt vagyok, az azeri hadsereg tisztje! Hallottam a vérdíjról. Mit mondhatnék? Isten akaratából élünk és halunk meg. Magyarország jogállam. Ha itt történt egy gyilkosság, megvan a rá vonatkozó törvény. Büntetésemet le kell ülnöm, annyi, amennyi. Aki vérdíjat tűz mások fejére, el kell ítélni.
HVG: A hírek szerint azeri nacionalisták az ítélet miatt azt követelik, hogy magyarokat ne engedjenek be Azerbajdzsánba. Ez akár a két ország közti feszültséghez is vezethet.
R. S.: Ilyesmiről nem lehet szó. Biztos vagyok benne, hogy ezt olyanok dobták be a közbeszédbe, akik ártani akarnak a két ország közötti kapcsolatoknak.
HVG: Hogy érzi magát itt, a magyar börtönben?
R. S.: Normálisak a körülmények. Húsz hónapig teljesen egyedül voltam, az nehéz idő volt, de most ketten vagyunk a cellában. Reggel 5-kor kelünk, sportolunk, nyelvet tanulunk. Kezdek magyarul érteni, és kérni fogok egy magyartanárt is. Van itt könyvtár, a követség révén pedig néha az otthoni újságokhoz is hozzájutok.
HVG: Reménykedik abban, hogy odahaza ülheti le büntetését?
R. S.: Ez annyira messze van még, hogy nem is akarok gondolkodni rajta. Ez az ítélet még nem jogerős. Fellebbeztünk.
HVG: Mit gondol, lesz valaha béke Azerbajdzsán és Örményország között?
R. S.: Igen, de ez nem tőlünk függ. Én katona vagyok, kevés vagyok ennek a megítéléséhez.
TARIK DEMIRKAN
Ramil Safarov
1977-ben, a karabahi Dzsabrail városkában született, melyet az örmény hadsereg 1991-ben foglalt el. Innen kimenekítve előbb az azeri fővárosba, Bakuba, majd Törökországba ment tanulni, ahol négy évig kadétiskolát, majd újabb négy évig katonai akadémiát végzett. Miután visszatért Azerbajdzsánba, az akkor már nagyjából csendes karabahi fronton szolgált: katonaként soha nem ölt embert. 2004. február 19-én hajnalban viszont egy, az előző napon vásárolt fejszével lefejezte az ágyában fekvő Gurgen Margarjan 26 éves örmény hadnagyot. Safarovot április 13-án a fővárosi bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, ő és védője föllebbezett.