A kormány - illetve az MSZP-SZDSZ-oldal - amúgy 2006 óta feltűnő igyekezettel tartja a politikai napirend élén a melegek ügyét. Meglátásom szerint a verbális ügybuzgalom okát abban lelhetjük fel, hogy ma Magyarországon a szexuális kisebbségek jelenítik meg a legolcsóbb toposzt, ha egy politikai erő emberi jogi elkötelezettségét óhajtja bizonygatni. Erre a bizonygatásra pedig 2006 véres ősze óta az egykori koalíciós társak igencsak rászorulnak.
Egy, a jogkiterjesztést zászlajára tűző kormányzat prioritásai között feltétlenül szerepelnie kell a nemek közötti kizsákmányolás felszámolásának. Hat évvel ezelőtt a feministák szívósságának köszönhetően az Országgyűlés határozatot fogadott el a családon belüli erőszak elleni fellépésről. A kezdeményezők azt már hiába kérték, hogy a 2003-as büdzsében 1 milliárd forintot különítsenek el áldozatvédelemre s a távoltartási szabályok érvényre juttatására.
A méltóságvédelem politikája különös figyelemmel fordulna a leggyengébb érdekérvényesítési képességgel rendelkező társadalmi csoportok, így a pszichiátriaviseltek, kábítószerfüggők felé. A liberális egészségügyi kormányzat úgy számolta fel az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, hogy sem pénzt, sem időt nem adott a közösségi pszichiátriai ellátás kiépítésére.
A ballib térfélen temérdek szentimentális szöveg hangzik el a romák gyötrelmeiről. A kormány közszolgáltatási politikája eközben módszeresen sorvasztja el a falvakat, és zárja egymás nyomorába a kistelepüléseken élő romákat és nem romákat. A 2006-os választási hadjáratban váratlanul felbukkant gyermekszegénység elleni küzdelem elsüllyedt valahol a "reformok" tengerén. Pár éve a hajléktalanok - ha mást nem is - legalább miniszteri biztost kaptak: ma se biztos, se kormányzati elképzelés a fedél nélküliek integrációjára. Az évtized elején "trendi" témának számított a fogyatékkal élők helyzete. Azóta az Országgyűlés törvényt fogadott el az akadálymentesítési kötelezettség teljesítési idejének meghosszabbításáról.
A nők, gyermekek, betegek, fogyatékkal élők, romák és hajléktalanok jogai pénzbe kerülnek, érvényesülésük jól funkcionáló államgépezetet feltételez. A melegjogi topikhoz hasonlóan pénzkímélő tételnek minősül ellenben - az MSZP-SZDSZ-táborban szintén szimbolikus jelentőségű - női kvóta, gyűlöletbeszéd-törvény vagy a drogliberalizáció kérdése. Ráadásul egyik üzenet sem ütközik - legalábbis látszólag - a kisebb állam dogmájába.
Az emberi jogi liberalizmus és a neoliberálisnak nevezett vadkapitalizmus mára kölcsönösen kizárják egymást. Élesen meg kell különböztetnünk azt, hogy ki-ki másokkal morálisan egyenrangú személyként, szabadon, háborítatlanul rendezheti be magánéletét, és azt, hogy valaki tőkeerejénél fogva kisajátítja azokat a természeti, kulturális és szociális javakat, amelyekhez való egyenlő hozzáférés éppenséggel az egyenjogúság és a szabad önrendelkezés záloga. A közszolgáltatások piacosítása például konzerválja azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek újratermelik a kiszolgáltatottságot. Miféle szabadságuk van a kiszolgáltatott, kizsákmányolt embereknek arra, hogy vágyaik szerint rendezzék be magánéletüket?
A neoliberális megoldásokat választó technokrata politika komoly veszélynek teszi ki azt a társadalmi csoportot, amelyet olcsó toposzként használ. Az ellenoldalon ugyanis rögvest ők, az ő ügyük lesz az "eszdéeszesség", a "kormánypártiság", hovatovább a "vadkapitalizmus" szimbóluma. S pillanatok alatt az előítéletekkel megvert, egzisztenciájukat féltő, frusztrált tömegek indulatainak gyújtópontjában találják magukat.
SCHIFFER ANDRÁS
(A szerző ügyvéd)