Van, aki szerint olyan, mint egy havas sípálya, másokat hajóra emlékeztet, de a legtöbben óriási jéghegynek látják a közelmúltban felavatott új norvég operaházat, az Oslo Fjord partján található Operaent. A szakértők pedig egyöntetűen korszakalkotónak tartják a monumentális márványtömböt, amelyet a 2002-ben átadott új alexandriai könyvtár terveivel világhírűvé lett norvég Snohetta építésziroda álmodott meg. Az arra tévedők ugyanis nemcsak körbegyalogolhatják, hanem be is járhatják az épületet, mi több, a tetejére is felsétálhatnak - amit a világ egyetlen másik operaházában sem tehetnének meg. "Mára elszállt az oslóiak kezdeti gyanakvása, a májusi avatás óta közel 400 ezren látogattak ide. A tető máris afféle ókori fórumként funkcionál" - lelkesedik a HVG tudósítójának Tarald Lundevall főépítész (vele készült villáminterjúnk az 54. oldalon). Ráadásul minden a betérő nagyközönség szeme előtt zajlik: az üvegfalaknak hála bárki bekukkanthat a díszlet-, a jelmez- vagy a parókakészítők műhelyeibe is. Az alkotók szerint az így kialakított terek mágnesként vonzzák majd az embereket, olyanokat is, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna egy operát végigülni.
A külcsín ráadásul összhangban van a belbeccsel. "Az épület nagyszerű akusztikájának titka a mesterien kialakított színpadnyílás, és az ott, vagyis a zenekari árok fölött elhelyezett faborítású, téglalap alakú hangvető mennyezeti elem, amely egyfelől kijuttatja az énekesek hangját a nézőtérre, másrészt abban is segít, hogy az énekesek jobban hallják a zenekart" - avat be a világ legfiatalabb operaházának kulisszatitkaiba Kotschy András akusztikus. Hála ennek - teszi hozzá -, az énekeseket még akkor is jól lehet hallani a nézőtér harmadik emeletén, amikor a színpad mélyén, több mint tízméternyire állnak a függönytől. "Bár Wagnert még nem játszottunk a házban, de a szezonnyitó operának, Verdi megközelítően hasonló zenekari apparátust igénylő Don Carlosának fortissimói a visszajelzések szerint egyszer sem nyomták el az énekeseket" - büszkélkedik az operai zenekar brácsása, Mark Tukh.
A kiegyenlített hangzás persze önmagában még nem szenzáció. A modern dalszínházak hangzásvilágát számítógépes teremakusztikai modellezéssel tervező teamek másutt is élnek hasonló megoldással, amit ráadásul még olyan hangvisszaverő felületek beiktatásával is finomítanak, mint például az "akusztikai reflektorként" is szolgáló óriáscsillárok. Az viszont különlegességnek számít, hogy az Operaenben sikerült - a mintának tekintett, az 1870-es években épült drezdai Semperoperhez hasonlóan - különösen hosszú, 1,7-1,8 másodperces utózengési időt és ezáltal bársonyos zenei hangzásképet teremteni.
Kérdés, hogy a korábbi évszázadokban, modern teremakusztikai arzenál híján, milyen módszerekkel fejlesztették tökélyre a nagy itáliai, francia, német operák hangzását. Erre vonatkozó feljegyzéseket máig nem találtak, így a szakértők legfeljebb valószínűsíthetik, hogy egyszerű eszközökkel, mondjuk tapsolással ellenőrizték az építészek az előadótermek utózengését. Akusztikai trükkök pedig már az ókorból is ismertek: az epidauroszi színházban hatalmas vázákat "szórtak el" a nézőtéren, hogy fokozzák a zengésérzetet, Arisztotelész pedig arról számolt be, hogy amikor a szólistákat elnyomta a kar, utóbbiakat szalmára állították, hogy tompább legyen a hangjuk.
A megfelelő operaházi zenei élményt ugyanakkor - a koncerttermek legyezőszerűen, sőt a berlini Philharmonie "szőlőfürt" alakban elhelyezett nézőterével ellentétben - csak a patkó formájú nézőtérrel tudják biztosítani. Ennél jobb belső elrendezést az Operaen küllemével Oslóban "nagyot dobó" építészek sem tudtak kifundálni. Az oldal- vagy a középerkélyen például ott is lépcsőzetesen ülnek a nézők, ráadásul - utaltak többen is egy negatívumára - a második emeleti oldalerkélyről erősen korlátozott a látás.
Az utóbbi két évtizedben egyébként valóságos operaház-építési láz lett úrrá a világon. Ilyenre legutóbb az 1860-1880-as években volt példa: akkor nyitotta meg kapuit egyebek mellett a bécsi és a pesti Opera is. Hiába buzdított az 1960-es évek végén Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester arra, hogy "Robbantsuk fel az operaházakat!", felhívása ellenére a műfaj megújult, radikálisan új rendezések és azoknak otthont adó termek születtek. Oslo mellett például már Koppenhágában és - tavaly óta - Pozsonyban is új operaház áll, operák előadására is alkalmas multifunkcionális épület született Göteborgban, Torontóban, valamint Valenciában, ahol a 70 méter magas zenepalotát a katalán sztárépítész Santiago Calatrava tervezte (HVG, 2006. december 23.).
Mindegyik épület egyben építészeti csemege is. A valenciait egyesek futurisztikus csatahajónak, mások trójai harci sisaknak titulálják. A koppenhágaiban több helyen juharfát használtak a fal borítására, amelynek lakkozásával a hegedűk fáját akarták utánozni, ám ez utóbbiról végül anyagi okokból letettek, ezért a narancsos színhatás miatt a helybéliek csak úri töknek hívják. Torontóban arra büszkék, hogy operaházuké az első olyan patkóterem a világon, amelynek minden székéről tökéletes a színpad látványa. Dubaiban pedig a nemrég az építészszakma Oscarjával, Pritzker-díjjal elismert Jean Nouvel francia sztárépítész álmodott egy multifunkcionális előadó-palotát, amelynek tervein - szakítva minden hagyománnyal - egy toronyházban ad helyet a 2500 nézőt befogadó operaháznak.
Ausztráliában közben élénk vita folyik a Jorn Utzon dán építész tervezte, 1973-ban átadott, kagyló alakú betonhéjak alkotta sydneyi zenepalota jövőjéről, jobban mondva arról, nem lenne-e célszerű új operát építeni a 35 év után felújításra szoruló régi mellé. Ken Woolley ausztrál építész el is készített egy cipősdobozhoz hasonlatos látványtervet, ám az elképzelésnek sok az ellenzője, mondván: semmit ne építsenek a régi épület szomszédságába, mert azzal tönkretennék a nagyváros szimbólumának számító monumentális építmény látványát. Mostanra Budapesten is megszületett a döntés az egykori Népopera, az Erkel Színház sorsáról: lebontják, és helyébe opera- és balettelőadások mellett színházi produkciók, konferenciák és kongresszusok tartására is alkalmas multifunkcionális teátrumot emelnek.
Egy-egy operaház megszületését sokszor az is magyarázza, hogy ezek az épületek mindenütt presztízsobjektumnak számítanak, növelik az adott városnegyed értékét. Így történt ez Oslóban is, ahol az Operaen felépítésével a lerobbant kikötői negyedbe leheltek új életet, és - mint arról az oslói intézmény ügyvezető igazgatója, Tom Remlov tájékoztatta a HVG-t - "ide kerül a Munch-múzeum és a városi könyvtár, de lesz itt konferencia-központ, a közeli zajos autóutak forgalmát pedig víz alatti alagútba terelik".
LINDNER ANDRÁS / OSLO