„Zárt utcasorban az építész versben, határozott ritmusban ír, csak a perifériákon, a villákban és a vidéken szabad prózát írni” – szögezte le 1926 elején a Magyar Iparművészet című lapban Ybl Ervin. Korának egyik legtekintélyesebb művészettörténésze még a március 1-jei megnyitás előtt közölt építészeti kritikát a Corvin Áruház épületéről, melyet „Michelangelo capitoliumi palotája egyik kései és modern szellemben értelmezett leszármazottjának” nevezett, tervezőjét, Reiss Zoltánt pedig az építészet szonettmesterének titulálta.

Fazekas István

A dicshimnuszt a kortársak akár elfogultságokkal terhesnek is tekinthették volna, ha az nem a megvesztegethetetlenségéről nevezetes szaklapban látott volna napvilágot, „az utóbbi évek egyik legérettebb építészeti eredményéről” készített, meggyőző fényképfelvételekkel egyetemben. A pompázatos épületnek aztán már nem csak a szakértők, de a megnyitás napjától a Blaha Lujza térre tömegestől érkező kíváncsiskodók – a potenciális vásárlók – is a csodájára jártak. E múltbeli érdemeket idén nyáron immár a műemlékvédelem is akceptálta: amikor ugyanis felmerült a sok hányattatáson átesett s a most hónapok óta vevőre váró épület esetleges lebontása, az értékpusztítást megakadályozandó, védetté nyilvánították azt a homlokzati falat, melyet egyébiránt 1968 óta alumíniumborítás takar.

Magyarországon, pontosabban Budapesten korábban is voltak áruháznak nevezett vásárlócentrumok: a legismertebbek az 1896-ban alapított Kossuth Lajos utcai (évtizedeken keresztül már csak Úttörő Áruházként emlegetett, ma viszont üresen álló) Holzer Simon Központi Áruház, valamint az 1911-ben az Andrássy úton átadott Párisi Áruház (újabb keletű elnevezéssel: Divatcsarnok, amely ma szintén használaton kívüli állapotban leledzik). Ám az első, valóban nagykereskedelmi szemléletű és átütő sikert arató „magazin” a Corvin volt.

Mint azt Gyáni Gábor történész a Budapesti Negyed című lap 1997-es évfolyamában megjelent tanulmányában feltárta, a Corvin Áruház Rt.-t két (a részvények 90 százalékát birtokló) német és egy holland cég gründolta össze, még 1922-ben. A helyi viszonyokkal és sajátosságokkal való ismerkedés, valamint a tervezett nagyáruház optimális helyének megtalálása három esztendőt vett igénybe, a Nemzeti Színház melletti – a Rökk Szilárd, a Stáhly, a Flór utca, illetve a Rákóczi út határolta – telket ugyanis csak 1925 elején vásárolta meg a Corvin Rt. Viszont egy év múltán már állt is az ötszintes, 17 ezer négyzetméternyi eladóterű, klasszicista épület, melynek külső és belső figurális szobrait és díszeit a modern magyar szobrászat egyik jegyzett jelese, Beck Ö. Fülöp, valamint az aradi és debreceni Kossuth-szobrával már nevet szerzett Pongrácz Szigfrid készítette.

A tervező kiválasztásában nagy valószínűséggel az játszott szerepet, hogy Reiss Zoltánnak alig néhány esztendővel korábban meglehetős visszhangot váltott ki a tervpályázat-győztes ötemeletes Szalay utcai irodaháza. A „modernségével úttörő megoldásokat alkalmazó” építész úgynevezett beépítéses épülete az 1920-as években a Magyar Királyi Pénzügyi Központ, később pedig – mind a mai napig – az oktatási tárca székháza volt. Azt nem tudni, hogy a Corvin Rt. tárgyalt-e más építészekkel is, az viszont tény, hogy – a századfordulón, a Szépművészeti Múzeum tervezésekor még Schickedanz Albert mellett segédeskedő – Reiss mindenfajta pályáztatás nélkül nyerte el a megbízatást az első pesti nagyáruház tervezésére.

És a már idézett Ybl Ervin kritikájából az is kiolvasható, hogy az áruház működtetésével kapcsolatban nagyon is határozott elképzelésekkel rendelkező részvényesek a franciával szemben a német modellt részesítették előnyben, vagyis a Corvin nem egyetlen, nagy alapterületű, többemeletes csarnok lett, hanem „a tűzkatasztrófáktól kevésbé fenyegetett”, hátsó szállítóudvarokat is magában foglaló, blokkokkal tagolt épületegyüttes.

A 2 millió aranykorona költséggel felhúzott, historizáló külsejű árupalota nagy központi tere – ellentétben például a párizsi La Fayette áruházéval – nem négy-, hanem (a berlini Wertheim nagyáruház megoldásához hasonlatosan) csak egyszintes volt, a földszinti főlépcső monumentális szélességben pedig csak az első emeletre vezetett fel, a magasabb szintekre kisebb melléklépcsőkön és felvonókon lehetett feljutni. Ugyancsak Ybl írásából tudható, hogy az árupalota eredeti tervében még szerepelt a márványburkolás is, ám azt végül – költségkímélés címén – „a pillérekre és a vízszintes gerendákra rárakott ornamentális és figurális díszekkel”, valamint a félemeleti, plasztikákkal ékes fabalkonokkal, illetve fából faragott világítótestekkel helyettesítették.

A Budapest kereskedelmi életét gyökeresen felforgató Corvin szinte már a megnyitása napján győzelmet aratott, mivel sikerült a gyakorlatba átültetnie meghirdetett célkitűzését, a szokásosnál olcsóbb – ráadásul szabott – áron, kellemes körülmények között kínálta nívós portékáit, mind a félszáz (például rövidáru-, csipke-, kötény-, fűző-, férfikalap-, cukorka-) osztályán. A magyarhoni kereskedelemben a Corvin további két forradalmi újítást is meghonosított – tudhatjuk meg Szilágyi István Régi boltok krónikája című, 1986-ban megjelent könyvéből: a sok száz termék 1 pengős egységáras kínálatát, valamint a szezonális árleszállítást, melyeknek „titka” a nagybani kereskedés volt, ugyanis a legkülönfélébb külföldi modelleket magyar iparosokkal nagy mennyiségben gyártatták le.

Arra pedig a már idézett Gyáni Gábor-tanulmány irányította rá a figyelmet, hogy a Corvin 1937. évi fénykorában a befolyó jövedelem 3,2 százalékát – a kereskedelemben szokásosnak tekintettnek több mint kétszeresét – fordította reklámozásra. Az áruháznak 1937-ben megközelítőleg hétszáz, egyenruhába öltöztetett, magasan kvalifikált alkalmazottja volt. Mindezek eredményeképpen, ha lehet hinni a krónikáknak, a főrészvényes vezérigazgató, bizonyos Max Emden az 1930-as évek derekán már a magyar átlagfizetés kétszázszorosával, 30 ezer pengővel gazdagodott hónapról hónapra.

A siker voltaképp a második világháború utolsó előtti évéig töretlennek volt mondható, 1944-1945-ben azonban fosztogatás és tűz martaléka lett a kereskedelem e fellegvára. A gyors helyreállítás után viszont a német tulajdonra a Szovjet Javakat Kezelő Hivatal tette rá a kezét, s a Corvin csak az 1950-es években került a magyar állam fennhatósága alá. Az viszont nem bizonyult igazán jó gazdának, a hatvanas évek közepére ugyanis olyannyira életveszélyessé vált az 1956-ban komoly károkat szenvedett épület, hogy megoldásként már akkor felmerült a lebontása.

Az évente 6 millió vásárlót fogadó épületet „a népgazdasági érdek” mentette meg, mivel a Corvin nélkülözhetetlennek bizonyult. A minél gyorsabban és minél olcsóbban elv vezérelte rekonstrukció alkalmával kapta meg a Corvin a ma is látható, úgynevezett lux-flex alumínium borítást. A felújítás utáni jelmondatot – „Legnagyobb áruház, legnagyobb választék” – azonban csak 1976-ig, a Fehérvári úti Skála megnyitásáig használhatta.

Az utána megtalált szlogent azok, akik ismerik az áruház egykori patináját, a mai állapotokkal szembesülve legfeljebb azzal a kiegészítéssel emlegethetik, hogy az átalakításnak nevezett csúfítások sorozatával „minden szinten, szinte minden” megsemmisült, ám az alumíniumpalást mögött – állítják a műemlékvédelmisek – ott rejtőzik az újrafelfedezésre váró homlokzat.

Murányi Gábor írása a Corvinról a HVG-ben jelent meg 2003-ban.