„Édesanyám tipikus tót, Pató lány, a nemzetséget Petőfi is megénekelte. Apai ágon erdélyi szászok és kunok a felmenőim. Szüleim azonban már villamoskalauzként ismerkedtek össze” – kezd élete taglalásába az egyetemi pályafutását átmenetileg politikusi életre váltó, 55 esztendős politológus-jogász.
 
Az indulás nem könnyű: „Hatéves voltam, amikor szüleim elváltak. Szegényen éltünk, így amikor befejeztem a nyolcadikat, tanoncnak kellett álljak egy maszek kárpitoshoz.” Esti gimnáziumban, 23 évesen, de kitűnően mégis érettségizik. „Cekkerben hordtam haza a könyveket olvasni” – villant fel egy epizódot.

Az ambíció a jogi karra viszi, ahol 1971-ben summa cum laude doktorál. De ez sem elég: beiratkozik az akkor induló szociológiára, mi több, még egy filozófia szakosítót is elvégez. 1975-ben már adjunktus az állam- és jogelméleti tanszéken, majd 1977-től a Társadalomtudományi Intézetben kutakodik „a szocialista demokrácia és politikai rendszer” témakörében. A kultuszminiszter Pozsgay Imre 1981-ben „az egyetemi reform kimunkálására” főosztályvezetőnek hívja a minisztériumba. Közben kandidátus is lesz, és így vonul vissza az ELTE jogi karára az akkor formálódó politológia csoport élére, ahol 1989-től már tanszékvezető.

1988-ban három társával kizárják az állampártból. Részt vesz a lakiteleki találkozókon, 1987 decemberében az Új Márciusi Front alapítója, később a „régi-új” szocdemek kérik fel ügyvezető főtitkárnak, a Nyilvánosság Klub alapítója. De vagy ő nem találja a helyét, vagy az ő helyét nem találják: 1991-től visszavonul a politizálástól, s csak 1994-ben tér vissza, amikor MSZP-színekben bejut a parlamentbe. A Társadalmi Szemlénél, ahol egykor szerkesztőként kezdte, ma főszerkesztő, egyetemén pedig 1993 óta professzor.

„Foci, úszás, film” – sorolja, mi az, ami tanult szakmáján túl is érdekli. „A Társulás Stúdió tagjaként az Isonzó című film dramaturgja is voltam” – beszél még egy számára emlékezetes kiruccanásáról. Felesége jogász, fiaik – a 18 éves Mihály és a 16 esztendős Levente – gimnazisták, Zsuzsanna lányuk tízéves. A család egy lágymányosi bérház két nagyobb, egymáshoz kapcsolt lakását birtokolja, melyben – büszkélkedik kétkeziségével – „magam készítettem a könyvszekrénysort”.

– Sokakat meglepett, hogy nem indul a választásokon. Hanyagolják?

– Személyes és szakmai döntésem volt: a politizálást és a tanítást nem tudom együtt, teljes szívvel és energiával csinálni.Higgyék már el, rengeteg órában oktatok, tankönyveket írok...

– Politikai pályafutása pedig kalandregény. Gondolt már rá, hogy talán boldogabb lenne, ha marad a kaptafánál, pontosabban a kárpitosságnál?

– Megmosolyogtató kérdés. De az is tény, hogy a szakma kiváló tanulója voltam. Megjegyzem, hogy a szociáldemokráciában a fások és a kárpitosok voltak a legkvalifikáltabb „céhek”, mestereik olvasottak voltak, könyvtárba jártak, folyamatosan művelték magukat.

– Ezt mondják magukról a nyomdászok és a vasasok is. Személy szerint mi hajtotta? És most miért búcsúzik a gyakorlati politikától? Nem váltak be a hozzá fűzött reményei?

– Kifejezett politikai ambícióim soha nem voltak. S bár talán tudnám csinálni a gyakorlati politizálást is, bizonyos dolgok taszítanak.

– Felsorolna néhányat? Csak összehasonlítandó mások ellenérzéseivel...

– Az előző rendszerben riasztott a pöffeszkedés, a sok káder, a butaság, a vezetők kiszolgáltatottsága. Láttam, hogy remegett és izgult például Benke Valéria, vajon megmarad-e pozíciójában. Jelenleg a politikát átható iszonyatos gyűlölködés riaszt és az újabb – más irányú – kontraszelekció, a hataloméhség. És ismét a félelem, amit a listák összeállításánál tapasztalok...

– Annak idején népszerű egyetemi emberből lett politikai muszáj-közszereplő. És nevelt sok – lehet, hogy mostanában éppen szorongó – politikust. Közülük kiket vállal?

– Legtöbbjük a Fideszben van – vagy volt. Az én munkacsoportomban dolgozott a Szociológiai Intézetben Áder János, Hegedűs István, de tanítottam Deutsch Tamást, a kereszténydemokrata Gáspár Miklóst, sőt az „újszövetséges” Maczó Ágnest is. Őt még a Sorosnál is segítettem, amikor a rendszerváltozás előtt csúnyán elbántak vele Tokajban. Kapott is ösztöndíjat egy éven át.

– Csak most baja ne legyen ebből az indiszkrécióból! Ahogy szegény Pokol Bélának sem, aki kisgazda pártideológus létére az ön – egy MSZP-s honatya – egyetemi beosztottja...

– Sokszínű ez a tanszék, de napi politikai vitákat nem folytatunk. Ez az én alapállásom.

– Ez mit jelent? Megtiltotta?

– Ugyan. De olyan ügyekről, amely kényes lehet a másiknak, soha még csak kérdést sem teszünk fel egymásnak. Ez íratlan szabály.

– Volt viszont egy igazi, legalább a kulisszák mögött nyilván sokat vitatkozó politikai jó barátja, Pozsgay Imre. Az ő mai mozgásáról mit gondol?

– Nagyobb feladatra lett volna hivatva, mint ami a végén osztályrészéül jutott. Nagy hibájának érzem, hogy kilépett az MSZP-ből, mert onnantól a politikai élet perifériájára került. Mostani lépéseiről már nem beszélgetünk. Az a véleményem, az ő sorsa is bizonyítja, hogy a modern politika pártpolitika, a politikus, akármilyen jók is a képességei, nem él meg magányos farkasként.

– Mégis, ön mintha ekként járta volna végig a tudomány és a politika közti senki földjén vezető útját. Készített leltárt? Mit köszönhet például önnek az egyetemi tanügy?

– Például hogy annak idején megmondtam, rá kell bízni a hallgatókra, ne a minisztérium határozzon az ösztöndíjakról. De ott a többcsatornás felvételi rendszer is, ami szintén az én „érdemem”.

– És a tudományban? Születtek-e Bihari-teóriák, -tézisek?

– Hát, például a „Bihari-pontok”. Az elnevezés Deutsch Tamástól származik. Volt egy tanulmányom az egyetemi reformról, ami megtetszett neki. Az egyetemi hallgatók küldöttértekezletén aztán fel is olvasta. Vagy itt a Reform és demokrácia tanulmányom, amit – talán nem szerénytelenség – szamizdatként terjesztettek és a Szabad Európa tíz előadásban ismertetett 1987 őszén.

– Ez nagyjából egy időben született a – ne vegye sértésnek – gyakrabban emlegetett Társadalmi szerződéssel. Kapcsolatban állt az azt elkészítő demokratikus ellenzékkel is?

– Hogyne. Az az én „bajom”, hogy majdnem mindenkivel kapcsolatban voltam. A Társadalmi szerződést egyébként magam vittem el annak a társaságnak, amely Lakiteleket kezdte szervezni. Akkor keletkezett a nagyon éles vita. Mert arról volt szó, hogy együtt csináljuk a második Monort, de Kis Jánosék közben megjelentették a Szerződést...

– Mások szerint viszont az a „baja”, hogy nem létezik egy igazi szociáldemokrata párt, ahová való lenne. Pedig bábáskodott is körülötte. Onnan mi hajtotta el?

– Révész Andrással többször beszélgettem, ő és a négytagú elnökség kért fel, hogy legyek a párt ügyvezető főtitkára. Azután volt egy iszonyatosan rossz hangulatú találkozó. Beestek ugyanis az utcáról mindenféle emberek. Az egyik lefasisztázta Révészt, csak mert ő – mivel a szervezőbizottsági ülésen a tizenegy tag helyett megjelent negyven – megkérdezte valakitől, hogy „ön például kicsoda?”... Engem meg az egész elriasztott.

– Minket meg az hökkentett meg, hogy állítólag érdeklik az okkult tudományok. Azt hallottuk, néha még tenyérjóslással is foglalkozik.

– Érdekelnek az asztrológiai és kozmológiai összefüggések és filozófiák. Azt is elfogadom, hogy a tenyér vonalai sok mindent elárulnak az emberről. Ám horoszkópkészítéssel és tenyérjóslással nem foglalkozom. És politikai jóslásokkal sem.

LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN