Az anyapárt visszafogadja a magyar demokraták kilenc évvel ezelőtti feleződésével létrejött, önmagát előszeretettel az antalli politika letéteményeseként definiáló "nyugodt erőt". Azt a törpepártot, amelyet a választók 1998-ban kiszavazták a parlamentből. Amióta a Lakitelek Munkacsoport néven összeállt, Lezsák Sándor alapító atya köré tömörült képviselőket tavaly kizárta a Fórum, ez a bizonyos, jobbközép antalli hagyományképző elem vált az MDF névjegyévé is. Az újraegyesülésre ezen a héten kerül sor, az összekuszálódott előzményekből tanulságos lehet néhány szálat kibogozni.

A Fidesz 1998-ban – közös jelöltállítással – nem az MDNP megsegítését látta szükségesnek, hanem a még Lezsák-vezette fórumot, valószínűleg azért, mert úgy értékelték, az MDF kormánybuktató szándéka az őszintébb. Az országgyűlési képviselőválasztás küszöbén Kiss János, a püspökladányi néppárti jelölt ugyanis elárulta: Szabó Iván akkori pártelnök a politikai túlélés reményében akár a szocialista-liberális koalícióhoz is csatlakozott volna.

A hét évvel ezelőtti választás után a Szabó Ivánból sietve bűnbakot faragó poszt-antallista vezérkar nem tudta talpra állítani a fiataldemokraták erőteljes jobboldali helyfoglalásával politikai létjogosultságát is elveszítő, ezért 1999 óta az anyapárt MDF-nek folyamatosan felajánlkozó néppártot.

A múlt emlékeihez tartozik, hogy 1998 és 2002 között a törvényhozásban jelenlévő kormánypárti MDF-esek egyre kényelmetlenebbnek érezték a felemás helyzetet: főleg mert az egykori párttársak – Raskó Györgytől Pusztai Erzsébetig – mind nyíltabban kerültek szembe az őket negligáló Fidesszel, és mind nyersebb szókimondással bírálták annak zsákmányszerző politikai gyakorlatát. (Ugyanezt teszik Dávidék is 2002 nyara óta.) A "néppárti ellenállás" abban csúcsosodott ki, amikor a Békejobb 2000 (MDF, MDNP és Vállalkozók Pártja) támogatásával Pusztai Erzsébet elindult a dabasi időközi országgyűlési választáson.

A 2002-es választásokon az Orbán-kormány mandátumhosszabbításának esélye miatt a logikus és fair Fidesz-ajánlatot, a közös pártlistát és közös jelöltek állítását még elfogadta az MDF, ám a váratlan vereség után már úgy ítélték meg, hogy ellenzékben külön utat járnak. Ettől kezdve az MDF – jelentős médiahátszéllel és Boross Péter exminiszterelnök előtérbe helyezésével – nap mint nap a fiataldemokratákkal szemben megőrzendő egyediségét és önállóságát hangoztatta. E politikából egyenesen következett, hogy elfogadta a Centrum párti kitérő miatt ambivalens érzések között vergődő egykori párttársai ismételt felajánlkozását.

A békejobbos nyitástól mélyült el Lezsák Sándor alapítóatya és Dávid Ibolya ellentéte. Szembenállásuknál azonban a szimpla önállóságféltésnél másról is szó lehetett: Lezsákot talán nem is annyira az a fajta, a Fidesszel szembeni önmeghatározáson alapuló önállóság foglalkoztatta, mint Dávidot, hanem egyszerűen úgy látta, hogy a politikai középen az MDF számára nem terem fű. Ezért Lezsák és szövetségesei azt mondták, a párt lépjen szövetségre a Fidesszel, de szívja föl az MDF a (szélső) jobboldalon még esetleg föllelhető szavazókat, vagyis gyűjtse be a széthullott MIÉP-voksokat. Ez persze, az Orbán-pártnak is jól jött volna, hiszen hirtelen középen találta volna magát.

Az egy-kétszázalékos támogatással rendelkező MDF legfőbb baja az, hogy közelednek a választások, s nem tudni, marad-e elég idő a sorok rendezésére. Dávid Ibolya és Herényi Károly frakcióvezető a többször látványosan mást lépett, mint a Fidesz, ez azonban nem biztos, hogy a választók szemében elegendő lesz a politikai túléléshez, ráadásul a kormánypártok hathatós támogatásával végrehajtott nem túl elegáns tisztogatási akció a frakcióban is nyomot hagyhatott a „normális” középpártra választókban.

MOHAI V. LAJOS