Demagógok, népbarátok és populisták

Mitől populizmus?

Ion Roxborough szerint a populizmus lazán szervezett osztályok közötti mozgalom, amelyet egy karizmatikus vezető, egy ideológia, valamint a társadalmi igazságot hirdető program és a nacionalizmus egyesít. Steve Stein a különféle populista mozgalmak közös vonásának tekinti a választási koalíciót a társadalmi osztályok egyes szektorai között; az "egzaltált" népvezér megjelenését; az államhatalom megragadását lényegi változtatások nélkül;  a korporáció preferálását az osztályharccal szemben.

Úgy látszik, mégiscsak kínos, ha valakit Magyarországon populistának bélyegeznek. A mai szóhasználatban ugyanis ez egyet jelent a demagóggal, a népámító hordószónokkal, a népbutítóval, olykor a zavarkeltővel vagy egyenesen a lázítóval. A magyar politikusok közül a legutóbb – a vasárnapi szocialista őszi évadnyitón – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök próbálta meghatározni, hogy mi is a gyakorlatban a populizmus: itthon a legnagyobb ellenfél a populizmus, amely csak azért hivatkozik az emberekre, hogy hátuk mögé bújva bármit megtehessen, ahelyett, hogy világos tartalmú programot adna. A kormányfő nyilvánvalóan Orbán Viktor és a Fidesz minapi visszaállamosítási ötletére célzott, de a két nagy párt egyébként is gyakran vádolja egymást demagógiával.

Nem mindig könnyű meghúzni a határt a demokrácia és a populizmus, a választási kampány és a demagógia, a vita és a félrevezetés között. Ezt nem akárki, hanem a modern demokrácia nagytekintélyű védelmezője, Ralf Dahrendorf állítja (2000, 2003/7-8.).

Ha a populizmust nem pusztán egy visszataszító politikusi magatartással azonosítjuk, hanem politikai, sőt ideológiai irányzatnak tekintjük, érdemes megpiszkálni, hol „fedezték fel”, és „mire használták”. De míg a hagyományos politikai irányzatok, a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus eredetüket tekintve elég jól azonosíthatók, a populizmussal nehezebb a helyzet. Általában amerikai eredetűnek tekintik, de polémia tárgya, hogy a XIX. századi Észak-Amerikában vagy a XX. századi Latin-Amerikában őshonos-e. Mindenestre az Egyesült Államok iparilag kevéssé fejlett területein a XIX. század végén mozgalom indult a farmerek védelmére. Az amerikai populista párt (Egyesült Államok Népi Pártja) a választásokon is indult, hogy 1912 után lényegében beolvadjon a Demokrata Pártba. A kisemberek, az „ország termelői” olyan politikát követeltek Washingtontól, amely megvédi őket a keleti part bankáraitól.

A korai populizmus agrárpopulizmus volt, és széles körben terjedt a válságban lévő országokban, Oroszországban, Kelet-Európában és Franciaországban. A cseh ruralisták, a román poporanisták vagy a magyar népiek elsősorban a vidék elmaradottságán kívántak segíteni – néhol forradalommal, máshol reformokkal. A populisták előszeretettel azonosították a népet az agrárnépességgel („ami jó a farmereknek, az jó Amerikának”).

Bár a korai olasz fasizmust, az orosz bolsevizmust, vagy a német nemzetiszocializmust is azonosítják egyesek a populizmussal, populista rezsimek valójában Latin-Amerikában jöttek először létre. Mintaállamaik: Brazília, Mexikó és Argentína.

A "lózung ideológiája"

A peronizmus gyakran operált közérthető jelszavakkal, amelyekkel meggyőzte híveit, és elvette a politikai viták kialakulásának lehetőségét. Az ideológia tételeket a végletekig leegyszerűsítették, mantrává formálták. Néhány példa: Kapitalizmus: az emberek egoista harca; kommunizmus: az ember teljes alávetettsége; peronizmus: az emberek együttműködése és egymás mellé rendelése. Kapitalizmus: az ember fizetett zsoldos; kommunizmus: az ember kizsákmányolás tárgya; peronizmus: a felnőtt ember tőke, a fiatal befektetés, az öreg igényjogosult. Kapitalizmus: a munkás gép; kommunizmus: a munkás az állam rabszolgája; peronizmus: a munkás működő tőke, aki javakat termel mindenkinek. Kapitalizmus: nyomorúságos élet és fájdalom; kommunizmus: nyomorúságos élet és még nagyobb fájdalom; peronizmus: társadalmilag igazságos élet.

„Két kategóriára osztják az embereket: az egyik, aki dolgozik, a másik, aki azok munkájából él, akik dolgoznak. Ebben a helyzetben mi nyíltan a dolgozó emberek oldalára állunk.” Az idézet nem valamelyik hétvégi magyar párteseményen hangzott el, hanem az argentin Juan Domingo Peróntól származik, és közel hatvanéves. Az egykori katonatiszt, majd államelnök a szélesebb közönség előtt ma már csak mint az Evita c. musical címszereplőjének férje ismert. Pedig az ő személyéhez és tevékenységéhez kötődik az egyik populista mintarezsim.

Szokás a populizmust válságterméknek tekinteni, de éppen Argentína példája bizonyítja, hogy csínján kell bánni az általánosítással. Argentína ugyanis a második világháborút követő néhány évben gazdasági virágkorát élte, ömlött a pénz az országba, hogy aztán éppen a peronizmusnak is köszönhetően máig válságról válságra bukdácsoljon. (Később Allende Chiléje, García Perujában vagy Sarney Brazíliájában is gazdasági fellendülés előzte meg a sikertelen populista gazdasági kísérletet.)

Perón és a peronisták nem forradalommal, hanem választásokkal szerezték meg a hatalmat. Az argentin populizmus – szemben a korábbiakkal – már tipikusan városi mozgalom volt – írja cikkében a Horváth

Juan Domingo Perón © AP

Gyula, a kaposvári egyetem tanára. Perón ugyan nem riadt vissza ellenlábasai bebörtönzésétől, de kihasználta, hogy a korábbi kormányok közömbösek voltak a munkásság iránt, és azonnali, kézzelfogható engedményeket tett a munkásoknak: emelte a fizetéseket, orvosi, szociális ellátást biztosított. Karizmatikus egyéniség volt, ahogy a London Times fogalmazott, amikor a tömeg 1945-ben börtönéből kiszabadította: „az embereket nem érdekelték az ideológiák, doktrínák vagy a propaganda, csak egyedül Perón ezredest akarták (…) majdnem vallásos érzelemmel viseltettek iránta.” A populista vezér folyamatos sikerre van kényszerítve, adnia kell mindenképpen, mert ettől függ karizmája és a sokszínű, számos társadalmi csoportból összeeszkábált populista szövetségének léte.

Vox populi

Politikusok nyilatkozatai a magyar populista tendenciákról. (A megnyilatkozás idején éppen aktuális tisztségükkel szerepelnek.) Csurka István, az MDF alelnöke: „Populista pedig azért nem vagyok, mert Magyarországon egyszerűen nincs populizmus. Ahhoz vezérkultusz kell, olyanfajta ígérgetési rendszer, amely nem a nép érdekében, hanem a nép felhasználásával politizál.” (Kurír, 1991. március 20.) Orbán Viktor, a Fidesz frakcióvezetője: „A nemzeti populista vonal lényegesebben színvonalasabban tud antidemokratikus elveket képviselni – még szakértői szinten is –, mint a klasszikus szélsőjobb vagy szélsőbal.” (Magyar Narancs, 1991. április 18.) Rajk László, az SZDSZ képviselője: „a populizmusnak önmagában nincs színezete. A populizmus önmagában borzasztó, undorító és ízléstelen. Mondhatnám: úri ember nem műveli. Mégis a magyar politikai élet bizonyos erői errefelé tolódnak.” (Kritika, 1992/6.) Tölgyessy Péter, a Fidesz–MPSZ képviselője: „a közvélemény örökösen az állam segítsége után kiált, miközben hagyományosan kevésre becsüli a közhatalom intézményeit. Nem akad párt, amely meg merné mondani választóinak, hogy a legjogosultabb igényeknek is csak milyen kis része teljesíthető évente. Inkább mindent megígérnek, hogy aztán kormányuk csalódást okozzon. Folyamatos az illúziók keltése és a gazdasági előrehaladást veszélyeztető népbarát intézkedések meghozatala, majd lopakodó visszavétele.” (Magyar Hírlap, 2004. március 6.) Horn Gyula, az MSZP képviselője: „Ma nem a kommunizmus, hanem a populizmus kísértete járja be Európát (...) ígérjünk mindent, amit az emberek várnak, nem számítva, van-e realitása ezek betartásának.” (Az MSZP születésének 15. évfordulóján, 2004. december 19.) Orbán Viktor, a Fidesz–MPSZ elnöke: "Magyarországon parlamentáris demokrácia van, van, aki a hangsúlyt a parlamentre teszi, én a demokráciára. A demokrácia meg arról szól, hogy végül is népuralom van, tehát az emberek akaratából fölépülő politikai világban kellene élnünk." (MTV, A szólás szabadsága, 2005. február 20.)

A latin-amerikai populizmustól harmadikutassága miatt nem várható el ideológiai tisztaság, de vezetői törekedtek arra, hogy megfogalmazzák mozgalmuk eklektikus céljait. A nézet képviselői számára sem a liberális, sem a konzervatív-liberális (pozitivista) út nem volt járható, mert nem rendelkeztek „mozgósító erővel”, de elutasították a marxista ideológiát is. A populizmus utcára vitte a tömegeket, és a szervezett emberek irányított aktivitására számított. Ahogy Horváth Gyula fogalmaz: ezeknek a rezsimeknek „a tömeg nyomásgyakorló szerepe (tehát nem elsősorban maga a tömeg) igen fontos” volt (Múltunk, 2002/1.). Ezzel együtt a populizmus nem volt forradalmi ideológia, megőrizte a belső piac növelésére vonatkozó tételeket, nem kívánta felszámolni a magántulajdont, csak „át akarta csoportosítani” azt. Valamiféle elvont igazságosságra, egyensúlyi állapotra törekedett a tőke és a munka, a kollektív és az individuális erők között.

A populizmus eleinte valóban újdonságot jelentett a népnek, korábban csak focimeccseken hallathatta a hangját, most viszont azt hihette, beleszólhat a „nagyok” dolgába. De ez demagógia volt. Hiába állította például Perón magáról, hogy ő csak az „első munkás”, vagy a brazil Vargas elnök hiába ígérte az embereknek, hogy „ma kormánnyal vagytok, holnap maga a kormány lesztek”, a nép nem kapott valódi beleszólást az ügyek vitelébe. A populista politikával szükségszerűen együtt járó túlköltekezés és krach pedig szükségszerűen erodálta a rezsimek támogatottságát. Osztogatni csak addig lehet, amíg van mit. De ez nem jelentette azt, hogy a dél-amerikaiakban megszűnt volna a populizmus iránti igény, Hugo Chávez Venezuelája például ma is ilyen rezsim.

A populizmus jelen van Európában is, és gyakran azonosítják a szélsőjobbal. Az biztos, hogy divattémái általában azonosak a jobboldaléval: a törvény és a rend, illetve a bevándorlás- és menekültügy. Az elmúlt tíz év nagy jobboldali populista sztárjai, Le Pen, Haider, Bossi vagy Schill kétségkívül megtalálták e témákat, de a homoszexualitását nyíltan felvállaló és meggyilkolt holland Pim Fortuyn, a svájci Blocher vagy a norvég Hagen már egészen más tészta. A kontinensünkön hangsúlyosan van jelen a baloldali populizmus is, amely globalizáció-kritikus szerveződésekben testesül meg a leginkább.

Ralf Dahrendorf szerint a populisták képtelenek a kormányzásra, a választáson felelőtlen, de népszerű kijelentéseikkel szerzett előnyük, amint miniszteri székbe ülnek, elillan. A populisták ugyanis a filozófus szerint tiltakozók, akik képtelenek valódi pártokat működtetni, ezzel együtt bármikor megtörténhet, hogy abszolút többséget szereznek a törvényhozásban, amit hatalmuk bebetonozására használnak fel. Dahrendorf Berlusconit például populistának tekinti, aki a jogrendszert saját érdekei szerint forgatja ki.

A populizmus parlamentellenes, még ha a hatalom megszerzése érdekében fel is használja azt. Dahrendorf szerint a populista mozgalmak sikere mindig a parlamentek, tehát a demokráciák gyengeségét bizonyítják. Márpedig a hagyományos demokráciákban is megindult a parlamentáris-demokratikus formák kiüresedésének folyamata, ami a demokrácia mintaállamaiban is gondolt jelent, nemhogy nálunk, a harmadik köztársaságban.