A Greenpeace árnyékra vetődött, hiszen a kormány már elkezdte a teljes kvótabevételből finanszírozott pályázatok előkészítését – mondta hetykén a kormányszóvivői székbe még csak nemrég belemelegedett Szollár Domonkos a rendőri segédlettel megszakított szerdai Greenpeace-tüntetés kapcsán. A GP ugyanis azt kérte számon: a tavaly szeptemberben értékesített szén-monoxidkvótákból befolyt – és jogszabály szerint zöld-pályázatokra fordítandó – 28 milliárd forint sorsáról miért nem lehet tudni egyelőre semmit és miért késlekedik a kormány a pénzosztással.

Így alakul, helyesebben toporog a magyar hivatalos zöldpolitika miközben az egész világon zúgnak a vészharangok: lassan belefulladunk saját szemetünkbe, életvitelünkkel pedig gyakorlatilag kollektív öngyilkosságot követünk el – amennyiben azonosítjuk magunkat a következő generációkkal. Ha nem, akkor szimpla gyilkosság.

Vigasznak kevés, viszont kellő egészséges szorongást generálhat politikusban és civilben egyaránt a Szemét! A forradalom otthon kezdődik (nem mellesleg a GP-alapító Bob Hunter-től kölcsönzött mondat) című dokumentumfilm, amelyet szombaton, a Múzeumok Éjszakáján vetítenek a Millenárison. A kanadai Andrew Nisker filmjét számos fesztiválon díjazták, de nem pusztán ezért érdemes megnézni.

A dokumentumfilmes megkért egy háromgyermekes házaspárt, a szimpatikus McDonald-ékat, hogy három hónapon keresztül a garázsukban gyűjtsék a szemetüket, de úgy, hogy még a gyerekekkel is hazahozatta iskolából/óvodából/szülinapi zsúrról a személyes hulladékukat. A rendező emellett folyamatosan azt firtatta, hogy a család milyen mosogatószert használ, hány autót tart, mit és milyen csomagolású termékeket vásárol a boltban és mivel tisztítja a ruhaneműt. Aztán pedig a néző arcába tolta, amit az elején is sejthetett mindenki: nagyon sok (rettenetesen bűzlő) hulladékot termelünk, amit újrahasznosítani sokszor teljes értelmetlenség (egyéb esetben pedig lehetetlen), a szervezetünk tele van mérgező anyaggal, ráadásul a mindennapi jólétünket biztosító pazarló magatartásunkkal nem csupán a növényeket és állatokat csináljuk ki, de saját embertársaink életét is megnyomorítjuk – jelenidőben.

Eleinte nem értettem mit akar Nisker, hiszen a millió tonnákról, milliárd zacskókról és trillió literekről szóló (bizonyára sokszor csak becsült) adatok ma már minden brosúrán, kisfilmben és a témáról szóló beszédben szerepelnek és - amellett, hogy gyakran ellenőrizhetetlenek - dramaturgiai hatásukban legfeljebb ha Frei Tamás hisz még ezen a Földön. Aztán nagyon hamar kiderül, a filmkészítő érti a dolgát: amellett, hogy bemutatja az öttagú család igyekezetét és szándék nélküli környezetrombolását, a Michael Moore-féle hatásvadász és manipulatív leleplezéseket mellőzve mesélteti el szereplőivel érdekes emberek megdöbbentő, megindító vagy éppen dühítő történeteit, olyanokét, akik így-úgy kapcsolódnak a környzetvédelmhez. Egyszerűen csak azzal kapcsolódnak ám, hogy élnek - valahol, valahogyan. 

Ilyen a férfi, aki ugyan egy csak hidroplánnal megközelíthető piciny faluban élt, egy orvosi vizsgálat során mégis az ő szervezetében találták a legtöbb higanyt. Így próbáljon az ember kivonulni a nagyvárosból a természetbe. Vagy a kislány, akinek az iskolája fölött szénbánya és szennyezett iszaptó egyszerre található, utóbbi gyakorlatilag bármikor rázúdulhat az épületre, amelyről azonban az engedélyező hatóság alig volt hajlandó elismerni, hogy egy oktatási intézmény. Bemutatja azokat a nyugdíjas asszonyokat, akik washingtoni lobbistákkal vitáztak arról, hogy nem nekik kell eladniuk a házukat egy élhetőbb környezetért, hanem a városuk mellé települt szénbányának kellene betartania a törvényt. És részvétet kell éreznünk a halakkal szemben is, akiket a tisztítószereinkből kioldódó anyagok először csak nemüktől fosztanak meg, később pedig egyenesen a fulladásukat okozzák. Ráadásul még az emberi tetemek is lassabban bomlanak le a szervezetükben felhalmozódó tartósító- és kozmetikai szerektől - állítja a film. Olyan ez, mintha egy garázsban gyűjtenénk a szemetet, amelyben a felbukkanó férgek hamar elfogyasztják a lebomló részeket, a többi pedig ott marad - szól  a magyarázat, amivel vissza is kanyarodtunk a film kezdetéhez.

Ám ha még ez sem volna elég, lassan, de biztosan a saját és szeretteink bőrén is érezzük majd szokásaink hatását: hogy a boltban nem elégszünk meg a flancos csomagolás nélkül kínált kozmatikumokkal, a zöldségeket - még a két gerezd fokhagymát is - a közértben mind külön zacskóba csomagoljuk, vagy kényszeresen sokszor takarítunk, esetleg olyan helyre költözünk, ami mellé szeméttelepet/szénbányát/erőművet telepítenek.

Az - egyébként sokhelyütt szellemes - film alapján egész napunk, egész életünk hosszú, folyamatos környezetkárosítás. És nem könnyíti meg a helyzetünket: nem ad válaszokat, nem tetszeleg  a megmondó szerepében, de osztozhatunk az aggodalmában és elgondolkodhatunk azon, hogyan élhetnénk felelősen, kevesebb kárt okozva, kevésbé önelégülten követelve tiszta vizet és levegőt. Vajon kinek kellett benyelnie egy erőmű szomszédságában azt az adag szennyezett levegőt, amelyik azért képződött, hogy nekem áram termelődjön a laptopomhoz - amin megnéztem a filmet? 

Kovács Andrea