Az emberek egyre jobban kiábrándulnak a politikából – a közhely igazságára utal, hogy hasonló időszakban, mint most, tehát fél évvel az országgyűlési választások előtt 2001-ben még a szavazókorú népesség 63 százaléka, 2005-ben az 50 százaléka, most pedig csak a 46 százaléka mondta azt a Medián kérdezőbiztosainak, hogy egy „jövő vasárnapi” választáson biztosan elmenne szavazni.

Ez azért is furcsának tűnhet, mert a szavazni szándékozók számottevően kevesebben vannak azoknál, akik – még most októberben is, amikor ez már gyakorlatilag lekerült a politika napirendjéről – előrehozott választásban látnák a megoldást az ország problémáira. Az utóbbiak aránya az év első felében tartósan megközelítette a kétharmadost, és csak a közelmúltban esett vissza, de még októberben is 57 százalék. Az, hogy ez a kormányváltó közhangulat nem feltétlenül jár aktív elkötelezettséggel, abból is látszik, hogy az előrehozott választás híveinek is nem kevesebb mint 14 százaléka állítja: biztosan nem menne el szavazni.

© HVG

Pedig a pártok mozgósítási képessége a következő választásnak is kulcskérdése lesz, és ebben – ha a szimpatizánsok mostani hajlandóságát vesszük alapul – jelentős fölényben van a jobboldal. Az elemzés megbízhatósága végett itt érdemes az elmúlt negyedév összevont adataira támaszkodni, és akkor kiderül, hogy a Fidesszel rokonszenvezők 61 százaléka, a Jobbik-támogatók pontosan kétharmada, az MSZP híveinek pedig csak az 55 százaléka „biztos” szavazó. Még kevésbé mobilizálható a bejutási küszöb átlépésében csak reménykedő kisebb parlamenti pártok amúgy is megfogyatkozott tábora: az SZDSZ-esek 34 százaléka, az MDF-esek 31 százaléka állítja magáról, hogy mindenképp ott lesz a következő voksoláson.

A jobboldal más értelemben is mozgékonyabb. A pártok között napjainkban az egyik legélesebb választóvonal a generációs szakadék: míg az MSZP-szavazók átlagéletkora 54 év, és közel felük (48 százalék) nyugdíjas, addig a Fidesz-szavazók átlagéletkora 45 év és közöttük csak 26 százalék a nyugdíjasok aránya. Szavazótáborának átlagos 37 évével még inkább életkori rétegpártnak minősíthető a Jobbik, amely ráadásul nemcsak fiatalosabb, de „férfiasabb” is minden más pártnál. Általában ugyanis a nemek aránya kiegyensúlyozott az egyes szavazótáborokban, a jobboldali radikálisok körében viszont kétharmad–egyharmad a férfi–nő arány.

Nagyjából fél évvel a Bajnai-kormány megalakulása után és – valószínűsíthetően – ugyanennyivel a választás előtt érdemes azt is megvizsgálni, hogy a közvélemény milyennek ítéli a kormányfő és kabinetje teljesítményét. Annál is inkább, mivel az összes eddigi kormány népszerűsége jelentősen nőtt a választás előtti évben. Ez a javuló megítélés eddig csak Gyurcsány Ferencnek hozott választási győzelmet, ám a folytatás már korántsem volt ilyen közkedvelt: lemondásakor Gyurcsány volt a rendszerváltás utáni legnépszerűtlenebb miniszterelnök.

© HVG

A kezdet a Bajnai-kormány esetében sem volt túl erős. Az új miniszterelnök tetszési indexe pontosan meg-egyezett a távozóéval (17 százalék), a relatív többség (43 százalék) azt valószínűsítette, hogy az új kabinet munkája rosszabb lesz, mint az elődjéé volt, és csak minden hatodik választó remélt kedvező változást (HVG, 2009. április 25.).

Azóta jelentősen javult a kormány megítélése, és még inkább a miniszterelnöké. Szinte hónapról hónapra nőtt azoknak az aránya, akik Bajnait szívesen látták volna „fontos politikai szerepben”, miközben a politikusok megítélése általában véve inkább romlott, mint javult. És bár most is csak kevesebb mint minden negyedik választó szimpatizál Bajnaival, a beugró miniszterelnök mára a népszerűségi rangsor középmezőnyébe, a 14. helyre tornászta fel magát, pedig júniusban még a 25 legismertebb politikus közül csupán hármat előzött meg (HVG, 2009. június 26.). Ma már a korábbinál többen gondolják (28 százalék), hogy a Bajnai-kormány jobban dolgozik, mint az elődje, és jóval kevesebben (16 százalék) mondják ennek az ellenkezőjét.

A Bajnai-kormány javuló megítélésének egyik magyarázata az lehet, hogy a magát válságkezelőként pozícionáló kabinet képes volt a közvéleményben valamelyest leválasztani magát a meglehetősen népszerűtlen szocialistáktól. Ez a felvetés egyben arra is magyarázatot adhatna, hogy a kabinet elfogadottságának növekedése miért nem járt együtt az MSZP megerősödésével. Ám ennek a magyarázatnak ellentmond, hogy Bajnai megítélése leginkább éppen az MSZP-szavazók körében növekedett. A Gyurcsány vezérségéhez szokott szocialista szavazókat elbizonytalaníthatta a kormányfő lemondása, és szűk egyharmaduk bizalmatlanul fogadta az amúgy sem túl felemelő körülmények között kiválasztott új kormányfőt.

Mostanra azonban Bajnait az MSZP-táboron belül nagyon hasonlóan látják, mint egykor Gyurcsányt (népszerűségi mutatója e körben 87 százalék), igaz, a Fidesz-szavazók nagyjából ugyanolyan mértékben utasítják el őt is, mint az elődjét. Úgy tűnik tehát, a Bajnai-kormány tevékenysége hozzájárulhatott ahhoz, hogy az EP-választási vereség után megálljon az MSZP-szavazótábor morzsolódása, de továbbra is kérdés, hozzásegítheti-e a kabinet viszonylag jó megítélése a szocialistákat, hogy elmoz-duljanak a mélypontról.

További részletek a csütörtöki HVG-ben.