Kádár és a kettes számú ellenség

Az évforduló alkalmából csütörtökön a budai Várban, a német nagykövetségen Andreas Schmidt-Schweizer történész tartott előadást. A szakértő beszéde előtt Ion Matei Hoffmann, Németország budapesti nagykövete szólt az újságírókhoz, kiemelte a német-magyar gazdasági kapcsolatok rendkívül magas szintre jutását, a német beruházások kulcsszerepét a Magyarországra érkezett külföldi befektetők között, illetve azt, hogy a már jelenlévő német cégek további fejlesztéseket terveznek nálunk. 

A német és a magyar cégek együttműködéséről beszélt Andreas Schmidt-Schweizer történelmi előadásában. Kiemelte, hogy a vállalatok közötti kooperáció, és a kétoldalú kereskedelem felfutása ellentmondásos helyzetbe hozta a magyar politikai vezetést a hetvenes években. Egyrészt az USA utáni második számú ideológiai ellenségnek minősült az NSZK, másrészt viszont a második legnagyobb gazdasági partnerré lépett elő Nyugat-Németország a Szovjetunió után, amikor 1,4 milliárdról 2,1 milliárd márkára nőtt a kétoldalú kereskedelmi forgalom 1975 és 1980 között. (Hozzátehetjük ehhez, hogy ma már viszont az egyesült Németország Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnere.)

Végül is a kádári politikai megoldotta a problémát: az ideológiai harcot elkülönítette a gazdasági együttműködéstől, és kínosan vigyázott rá, hogy ne keverje össze a kettőt. Így kerülhetett sor még arra is, hogy a jobboldali bajor CSU vezetője, Franz-Josef Strauss magánemberként, illetve „vadászként” érkezzen Magyarországra 1977-ben. (A kapcsolat javulását mutatja, hogy 1979-ben viszont már kancellárjelöltként látogatott Budapestre Strauss.) 

Schmidt-Schweizer szerint már a diplomáciai kapcsolatok felvételét is hosszas magyar lavírozás előzte meg. Már 1967-ben majdnem sor került erre, de Ceausescu Romániája végül megelőzte a kádári Magyarországot 1968 elején. Aztán ’68-as csehszlovákiai beavatkozás után a Varsói Szerződés tagállamai elzárkóztak a nyugatnémetektől. Végül Magyarország csak Bulgáriával együtt, „holtversenyes utolsóként” vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val. Mindez arra vezethető vissza, hogy Kádár János nagyon óvatosan kezelte a külpolitikai kérdéseket, és e téren Magyarországot mindenben a szovjet politikának rendelte alá. Közben az 1968-as gazdasági reformokat vitte tovább Magyarország Schmidt-Schweizer szerint. 

Dömötörfi Tibor, a Történettudományi Intézet munkatársa ehhez azt tette hozzá, hogy bár későn történt meg a kapcsolatfelvétel, a kétoldalú viszonyt nem terhelte súlyos örökség, ezt mutatja, hogy nem találni szerződést a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Ilyen szerződés tényleg nincs is, mert nem volt rá szükség: az NSZK-nak Magyarországgal nem kellett ugyanis olyan problémákat rendeznie, mint Lengyelországgal (Odera-Neisse-határ) vagy Csehszlovákiával (1938-as müncheni szerződés, Benes-dekrétumok). 

Előadása végén Schmidt-Schweizer kitért arra, hogy 1989 óta – a vasfüggöny magyarországi megnyitása óta - a kapcsolatok jellege megváltozott, s különösen Magyarország EU-csatlakozása után már nemcsak állami szereplők és gazdasági vállalatok alakítják a kétoldalú viszonyt. Sőt az együttműködés több országra is kiterjed, ezáltal a védelmi kérdésektől kezdve a kulturális ügyeken át a szociális kérdésekig egyre intenzívebbé válnak a német-magyar kapcsolatok.