Múlt pénteken sokalltunk be, amikor tömegesen indultak el gyalog a Keletitől Ausztria irányába, és egy menekült meghalt Bicskénél. A Keletiben rengeteg gyerek az aluljáró kövén aludt napok óta, miután a kormány rendőrsorfallal lezárta a pályaudvart, hogy megakadályozza a menekültek ezreinek a továbbjutását Németországba.

Voltak köztük csecsemők, akik már útközben születtek, így például azé a fiatal nőé is, akit a Keleti-aluljáróban hozott világra az anyja, és oda is ment vissza, amikor négy nap után kiengedték a kórházból. Ezrek osztoztak nyolc mobilvécén, amiből folyamatosan folyt az ürülék, vízhez pedig csak az egyik tűzcsapból kivezetett csőből lehetett jutni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy egy-egy éjszakára befogadunk az otthonunkba kisgyerekes menekült családokat.

Nem tiltja a törvény, a szigorítások után sem

Persze, kapásból jött a kérdés, befogadhatunk-e a lakásunkba menekülteket úgy, hogy tiszteletben tartjuk a törvényeket. Röviden: igen. Ez nem bűncselekmény, nem tiltja a törvény, és egyáltalán nem számít, hogy egy menekült regisztrált vagy nem, és milyen jogcímen tartózkodik az országban. Ez még akkor sem lesz másképp, amikor szeptember 15-én hatályba lépnek a menekültekkel szembeni szigorúbb hatósági intézkedéseket lehetővé tevő törvénymódosítások. A Büntető Törvénykönyvnek a vonatkozó passzusa (354. paragrafus) ugyanis nem változik: menekülteket lakásban befogadni ezután is csak akkor számít bűncselekménynek, és szankcionálható 2 évig terjedő szabadságvesztéssel, ha abból a lakását rendelkezésére bocsátó személynek bármilyen vagyoni előnye is származik.

Menekültek a Keletiben

Fazekas István

Több jogásszal is beszéltünk, akik állították, az ingyenesség a kulcsszó: arra kell vigyázni, hogy semmiféle hasznunk ne származzon abból, hogy szállást, élelmet, és tisztálkodási lehetőséget adunk a menekülteknek. A Facebookon egyébként már indult egy erre épülő kezdeményezés Békefészek néven, ehhez csatlakoztunk mi is, miután eldöntöttük, hogy – ha kis léptékben is, de – beszállunk a menekültválság kezelésébe. A menkülteket befogadó mozgalomhoz egy nyilatkozat kitöltésével lehet csatlakozni, a nyilatkozat lényege, hogy a jelentkező megadja az elérhetőségeit és tudomásul veszi, hogy a szállásért pénzt, munkavégzést nem kérhet, nem fogadhat el, és a Békefészek mozgalom sem gyűjt adományokat. A mozgalmat elindítók célja a nyilatkozattal és a nyílt szervezéssel éppen az, hogy ezzel is egyértelművé tegyék a hatóság felé: a segítségnyújtás a cél, nem valamilyen illegális tevékenység.

A hatóságnak kell bizonyítania

Egyes jogászok szerint, ha valaki ebbe belevág, mindenképp ügyeljen a transzparenciára: legyen lehetőleg egy többnyelvű szerződés, amely rögzíti, hogy a szállás ingyenes, és azt mindkét fél írja alá. Az ebben az esetben sem zárható ki, hogy eljárás indul, de azt az ügyvédek erősen valószínűtlen, abszurd eshetőségnek tartották, hogy valakit azért ítéljenek el, mert ingyenesen segített .(Főleg a jelenlegi helyzetben, amikor gyakorlatilag nyitottak a határok, és már a katolikus egyházban is vannak olyanok, akik Erdő Péter aggodalmai ellenére megnyitották éjszakára a kaput a menekülteknek.)

Beszéltünk olyan jogászokkal is, akik szerint még ez a szerződés is felesleges: ilyet embercsempészek és az őket segítő szállásadók is írhatnak, hogy elfedjék a tevékenységüket. Ezért az ő javaslatuk az, hogy hagyjuk a szerződéseket és a hatóság felé tett gesztusokat, egyszerűen az ingyenes segítségnyújtás legyen a valós tényállás, és akkor a vádhatóság nem fogja tudni bizonyítani az ellenkezőjét. (Hiszen a bizonyítási teher a hatóságé ilyen esetekben.)

Ne nézzenek embercsempésznek

Az ingyenesség mellett a másik fontos dolog, hogy a menekülteket befogadó szállásadó ne adjon okot arra, hogy önkéntes felajánlását embercsempészek közreműködésének nézze a hatóság. Azt persze nehezen lehet összetéveszteni az embercsempészettel, ha valaki kimegy a Keletibe és befogad valakit, mert éhes és fázik. Karitatív embercsempészet nem létezik, mondta az egyik jogász, akitől tanácsot kértünk. Embercsempészet a törvény szerint az lenne, hogy ha a szállásadó a határ átlépéséhez és például ahhoz nyújtana segítséget valamilyen módon, hogy embercsempészekkel kerüljön kapcsolatba a menekült. (Például, ha adnánk neki egy GPS-t.)

Fazekas István

Az egyik legfontosabb, hogy telefont ne adjunk kölcsön. Ez abban az esetben keverheti gyanúba az embert, ha a menekült felhív róla egy embercsempészt, akinek a hatóság figyeli a telefonját, vagy később megtalálja a híváslistájában a számunkat. E szerint a logika szerint abban is lehet némi kockázat, ha a lakásban a wifit használva, a mi IP-címünkről jön létre egy ilyen kapcsolat. Az persze mindkét esetben lehet egy fontos érv, ha a szállásadónak fogalma sem volt arról, kivel beszél az, akinek szállást adott.

Kedves emberek

Miután rászántuk magunkat, kimentünk a Keletibe, hogy felhajtsunk magunknak egy családot. Hamar rájöttünk, hogy nem tolonganak: a többségük fél, bizalmatlan, és inkább kihúzza az éjszakát az aluljáróban, a reggeli vonatra várva. Elsőre azt se nagyon értették, hogy mit akarunk tőlük, mert nem beszéltek angolul. Ilyenkor kerestünk olyan önkéntest, aki beszél arabul, pastuul vagy éppen perzsául.

Végül belebotlottunk egy hatfős, elcsigázott afgán családba: egy harmincas éveiben járó apa és anya 4-5 éves kisfiával és 10 év körüli kislányával ült az aluljáróban, és velük volt az apa két bátyja is. Sátruk nem volt, takarójuk se. Ők se tolongtak, hogy hazavigyük őket, de miután egy tolmács segítségével felajánlottuk, elfogadták. Angolul nem tudtak. A nyolcadik kerületben hazafelé baktatva feltűnt, hogy az egyik férfi a falakon maradt 56-os golyónyomokra mutat. Kiderült, hogy mindhárman katonák voltak Afganisztánban. Később azt raktuk össze a kézjelekkel megtámogatott magyarázatokból, hogy a család hazara származású, jó eséllyel siíták, és valószínűleg a tálibok ellen harcoltak az Egyesült Államok oldalán.

Család a Keletiben - képünk illusztráció

Juhász István

Amit a rövid együtt töltött idő alatt láttunk belőlük, arról árulkodott, hogy figyelmes, rendezett emberek. Amikor beléptünk a lakásba, azonnal levetették a cipőjüket. Látszott, hogy zavarja őket, hogy piszkosak a cipők, ezért gyorsan egymásra pakolták őket, hogy minél kisebb helyet foglaljanak az előtérben. Kényszeredetten erőltetve az angolt és mutogatva kérdeztük, hogy szükségük van-e valamire, kérnek-e enni, de csak szabadkoztak és azt mutogatták, hogy inkább kezet és lábat mosnának. Utána már az ételt is elfogadták, majd segítettek megvetni a fekhelyeiket, és mindegyikük lezuhanyozott. Másnap reggel korán visszakísértük őket a Keletibe. Búcsúzáskor az apa lekezelt velünk, némán megölelt minket, és kérte a tolmácsot, hogy mondja el, mennyire hálásak, és azt is, hogy ott, ahonnan ők jöttek, nem ilyen kedvesek az emberek. A bátyjai, amikor búcsúzóul a szemembe néztek, a szemükre mutattak, majd az enyémre. Talán azt jelentette: „Látjuk egymást”.