Navracsics Tibor, az Európai Bizottság oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős biztosa pénteken, a Klub Rádió Eurozóna című műsorában egyértelművé tette: eldöntötte, hogy fontosabb számára az EU-ban vállalt szerepe, mint az orbáni politika követése.

"Nem felel meg a valóságnak a magyar kormány kommunikációja, amely szerint az EU az illegális bevándorlók ügyében akar kvótát" – nyilatkozta, majd részletesen is kifejtette, hogy miért kell megkülönböztetni az illegális bevándorlókat a szabályosan menedéket kérő, bűncselekményeket nem elkövető menekültektől, továbbá hogy az utóbbiakra vonatkozó kvóta az ország számára nem jelent veszélyt: "Én úgy gondolom, hogy ez egy abszolút vállalható megoldás". Hiszen itt arról van szó, hogy ha a menedékkérők száma egy országban meghaladja a szokásos mértéket, a többi ország majd ekkor lép be a folyamatba, és segít az érintettek elhelyezésében, ami pedig nem azonos egy mechanikusan mindenkire kirótt kényszerkvótával.

Bár ennek még nem láthatjuk a végét, de Navracsics nyilatkozata nyilvánvalóan jelentős szerepet játszik majd abban, hogy ettől kezdve mennyire kezd el kiterjedni a Fidesz belső bomlásának folyamata, és hogy az mennyire válik láthatóvá. Ma ezt még nem érdemes találgatni, különösen, hogy van ennél fontosabb kérdés is: az ugyanis, hogy vajon az ügy érdemi megoldását illetően – tehát egyfelől a közhangulat megfordítása, vagy legalább egy jobb arányosság elérése, másfelől a menekültügyek humánus kezelésének kikényszerítése terén – lehet-e tényleges hatása ennek az állásfoglalásnak.

Ez viszont azon is múlik, hogy Navracsics kap-e kellő támogatást onnan, ahonnan elsősorban kapnia kéne: a demokratikus ellenzéki pártoktól. Ez azonban ma erősen kétséges, hiszen a pártok más vágányon futnak, legalábbis eddig kétkulacsos és cinikus politikát folytattak. Mert miközben a népszavazás bojkottjára hívták fel a szavazópolgárokat, nyíltan olyannyira nem vállalták a humanista-európai értékrendet, hogy a felhívásukat a valódi ellenérvek helyett mindannyian egy problémamegkerülő és ráadásul fals érvre alapozták. Arra ugyanis, hogy Orbán úgymond valójában ki akarja vezetni az országot az Unióból, és most ehhez kér társadalmi felhatalmazást.

A kivezetés tudatos szándéka azonban nyilvánvalóan csak üres feltételezés lehet. Tényekkel akkor sem bizonyítható, ha világosan látszik, hogy Orbán tevékenysége szembemegy az uniós ill. általában az európai civilizációs értékrenddel. Amit a kormányfő művel, annak legfeljebb a következménye lehet, hogy az ország szervezetileg is kiesik az Unióból, és ez is legfeljebb egy olyan, extrém helyzetben állhat elő, amikor már az Unió felől nézve is értelmetlen a bennmaradásunk. Ilyen helyzet azonban ma nincsen. (Nemrég Martin Schulz mondta ki egyértelműen, hogy az Uniónak nem érdeke megválnia Magyarországtól, mert az az egész rendszert meggyengítené. Egy kormányfő értékrendje pedig teljes egészében sosem azonos az országa általános szervezeti-politikai helyzetével.)

Emellett Orbán szemmel láthatóan éppen az Unión belül dolgozik keményen egy belső ellenzéki tömb létrehozásán és a saját, vezető szerepe megerősítésén (legutóbb például a szintén konfrontáló lengyel kormánnyal zárta szorosra az együttműködését). Tehát nemhogy kifelé indulna, hanem nagyon is belül képzeli el önmaga politikai sikerességét, és akkor az uniós pénzek számára létfontosságú szerepéről nem is beszéltünk.

Az ellenzéki pártok hamis érvelése egyértelműen arra való, hogy elfedje a szemmel látható tényt: nem mernek szembeszállni a mai, uralkodó közhangulattal, és nem merik ezzel szemben a saját értékrendjüket képviselni. Holott lenne kikhez szólniuk, hiszen a felmérések szerint a demokratikus pártok szavazói átlagosan 30 százalékban támogatják a menekültek állami szintű megsegítését. Ez nem nagy szám, de nem is elhanyagolható mérték, és főként nem fátum. Ők azonban nem ezt nézik, hanem csak azok számát, akik szerint a menekültek veszélyt jelentenek, tehát lényegében az orbáni közönségnek paríroznak, és nem a sajátjuk kiépítésén fáradoznak.

Olyannyira, hogy például az MSZP – amely pedig eddig egyedüliként mondta ki a népszavazás ellenzésének egyik legfontosabb érvét („a szavazásnak nincs valódi tétje, mert az EU-t semmire nem kötelezi a voksolás eredménye”) –, feltétel nélkül átvette „a menekültkérdés pusztán határvédelmi kérdés” orbáni direktíváját. Összességükben pedig – ráadásul egy olyan országban, ahol a pozitív érzelmeknek legalább akkora, akár a giccsességig is elmenő kultusza van (magyarnóta, operett), mint a negatívaknak –, meg sem kockáztatták, hogy a pozitív érzelmekre és értékekre építsenek. Szigorúan a személyesség szintjén ugyan vállalnak ezt-azt – néhány képviselőjük befogad menekülteket a saját lakásába vagy elmegy a határra ételt osztani, majd ezt a Facebookon dokumentálja –, pártként azonban mindnyájan feladták azt a küldetésüket, hogy a legminimálisabb mértékben is befolyásolják a társadalmat.

Nem bíznak abban, hogy a maguk határozott kiállásával, az értékek politikai erejű közvetítésével politikai csoportként is képesek hatni a társadalomra vagy az uralkodó közvélekedésekre. Nyíltan egyáltalán nem képviselik azokat az elveket, amelyek miatt pedig maguk is benn szeretnék tartani az országot az Unióban. Az eddigi viselkedésük alapján tehát nemigen várható, hogy a demokratikusnak nevezett ellenzéki pártok a saját, hasonló nézeteik hangoztatásával erősítsék Navracsics álláspontját, és ezzel egyúttal segítsék a Fidesz hatalmának lebontását, illetve valamiféle szélesebb demokratikus bázis formálódását, Orbán belső és külső ellenzéke között. Pedig itt most még bomba is robbant. Ám így a helyzetnek kizárólag az lesz a konklúziója, hogy Navracsicsnál jobban senki sem blamálta az ellenzéket, hiszen a hatalmon lévő párt politikusaként helyettük mondta ki a valódi, ellenzéki érveket.

Tény, hogy az ellenzéki oldalon nincsenek könnyű helyzetben, hiszen ahhoz, hogy végre ráfussanak az egyértelműség és az európaiság vágányára, vállalniuk kéne, amit egyébként mindenképp megkapnak a jobboldaltól, akkor is, ha semmit se tesznek: hogy ugyanis hazaárulók, és Soros lefizetett bérencei. Emellett be kéne látniuk, hogy eddig összevissza manipuláltak, és hogy gyávák voltak nyíltan képviselni a saját értékrendjüket.

Ugyanakkor az is tény, hogy az effajta lépések nem elképzelhetetlenek. Volt már olyan a világtörténelemben, hogy emberek nemcsak sub rosa mondták el, amit valóban gondoltak, és nemcsak szűk körben leplezték le, hogy hazudtak, reggeltől estig. Továbbá hogy túlléptek az ellenfeleik őket érintő vádaskodásain.

Az ilyeneket hívják egyébként politikusoknak.