„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” (Orbán Viktor, 1989. június 16.)

Ha valamikor a rendszerváltás során éreztük a történelem szelét, akkor az 1989. június 16-án volt. Nagy Imre és mártírtársainak ’89-es újratemetésén, díszőrséget állva a koporsók mellett tudtuk, hogy nagy idők részesei vagyunk, hogy amit kimondunk, az valóra válhat. Az 1956-os forradalom elismerése együtt zajlott a politikai szabadság és függetlenség akarásával, az európai civilizációba való visszatérés elsöprő igényével. Orbán Viktornak a Fidesz nevében elmondott beszéde jogot követelt arra, hogy mi, akkori fiatalok, szabadon rendelkezzünk az életünkkel és a jövőnkkel.

Nagy Imre koporsója mellett állva nem gondoltam volna, hogy negyed századdal később ugyanaz az Orbán hatalmával visszaélve példátlan mértékben szűkíti a demokratikus önkormányzást és a szabadságjogokat és politikai és gazdasági értelemben ismét Moszkva hűbéresévé teszi Magyarországot. Elképzelhetetlen lett volna, hogy az újratemetést követő hónapokban létrehozott parlamentáris jogállamot elemeire bontva, ugyanez az ember olyan tekintélyelvű rendszert épít, amelynek egyetlen célja csak az uralkodás maga.

Néha még ma is hitetlenkedve nézem a magyar Abszurdisztánt, ahol az Orbán vezette klán foglyul ejtette az országot, saját szolgálatába állította annak erőforrásait és elnyomta életerejét. A mi nemzedékünk valamikor világos célokért küzdött. Olyan országban akartunk élni, ahol a törvény nemcsak a kólát védi, ahol a jogbiztonság természetes, ahol a tehetség számít, ahol a vállalkozás szabad, ahol a véleményt formálókat nem tekintik ellenségnek. Ott, a koporsónál állva azt hittem, hogy végleg megszabadulunk az elnyomó rendszer béklyóitól.

Friss, szabad levegő járta át Magyarországot 1989. június 16-án, ott álltunk Európa nyitott kapuja előtt.

A mű forog, az alkotó nem pihen

Orbán Viktor ’89-ben azt mondta: „a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek”. Az elmúlt években viszont azt tapasztaltuk meg, hogy a demokrácia és az orbánizmus összeegyeztethetetlenek. Orbán Viktor 25 év után arra jutott, hogy parlamentáris és európai keretek között nem tud olyan tartós hatalmi berendezkedést kialakítani, amelyre vágyott. Úgy döntött, a hatalmával egy új, hibrid társadalmi rendszert épít fel Magyarországon.

Az Európai Unió forrásait felhasználva vagyonhoz juttatja saját klientúráját, akik ebből a vagyonból felvásárolják a kereskedelmi médiát és a hatalmas közszolgáltatásokat és megteremtik a Fidesz hatalmi gépezetének további forrásait. A parlamenti demokrácia ellensúlyait képező intézményeket a bábjaival ültette tele. A „szép, új világ” 2014-re felállt: az ország erőforrásai szinte teljes mértékben a miniszterelnök környezetének gyarapodását segítik elő: a pénzszivattyú csúcsra jár. A haszonlesők azonban semmit sem forgatnak vissza a gazdaság fejlesztésébe. A lopott pénznek hamar lába kél. Az ország semmit nem halad előre.

Orbán pártját egybeépítette az állammal: a választási rendszer és a közigazgatás kizárólag újraválasztási célokat szolgál. Mégis, a kormányfő olyannyira tart uralma elvesztésétől, hogy napjainkban az ügyészséggel karöltve sújt le személyes ellenfeleire. Grósz Károly vagy Fejti György kismiska volt ehhez képest, ha még emlékszik valaki a rendszerváltozás retrográd figuráira.

Újra az ázsiai zsákutcában

Amikor Orbán az újratemetési beszédben úgy fogalmazott, hogy „A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni” – nem gondoltam, hogy Magyarország egyszer majd az ő vezényletével sétál vissza az ázsiai zsákutcába, és fordít újra hátat Európának.

Az elmúlt évek zavaros azeri, kazah vagy katari tévelygései helyett, Magyarországnak ma sincs perspektivikusabb választása, mint ’89-ben: Európa és a fejlett nyugati világ. Orbán ma a Nyugat válságára fogad, de téved. A globalizált társadalom mai válságjelenségeiből nem a tekintélyelvű, bezárkózó, törzsies országok fognak kiutat találni. Hanem azok, amelyek képesek az alkalmazkodásra: ahol a politikai vezetés a tanulást, a változást, a vállalkozást, az innovációt ösztönzi. Járadéklesők országa nem jut semmire.

AFP / Jean Francois Luhan

Európa és a Nyugat nélkül nincs fejlődés és nincs biztonság Magyarországon. Orbán Viktor a nyugat-európai országok pénze nélkül nem mutatna gazdasági növekedést, a NATO nélkül pedig a párezres magyar hadsereg hiába vitézkedne egy valódi támadással szemben. Ezért is értelmetlen és veszélyes a lavírozás a kiszámíthatatlan keleti hatalmak irányába. A kvótanépszavazás leple alatt zajló masszív Európa-ellenes kampány semmi másra nem jó, mint további elidegenedésre európai szövetségeseinktől. Hátraarc Európából.

Orbán Viktor valamikor azt mondta: „Ha nem tévesztjük szem elől ´56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”. Ma ugyanő hagyja, hogy a magyar közmédiában leplezetlenül folyjon a Nyugat-ellenes orosz propaganda és zavaros orosz oligarchák vegyék be magukat a gázkereskedelembe és atomerőmű-építésbe. Ma így működik egy ország bekebelezése.

Nagy Imre hős volt, Orbán antihős

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Orbán egykori beszéde egyértelmű és akkor még őszintének tűnő főhajtás volt Nagy Imre előtt. Nagy Imre pontosan megértette, hogy össze kell fognia a szabadságakaró tömegeket és ezt tette. Pár nap alatt nemzeti egységet hozott létre és azt koncepciós perében sem hazudtolta meg, pedig tudta, hogy meg fogják ölni. Orbán viszont az elmúlt évtizedben nemcsak a 1989-es szabadság- és nemzeti függetlenség-eszméjét tagadta meg, hanem Nagy Imrét is.

„...a szent kommunista tabukkal leszámoló, az orosz birodalom szolgálatával leszámoló” Nagy Imrét és körét kidobatta a nemzet közös emlékezetéből. Az 56-os forradalom 60. évfordulójára szervezett kormányzati „hősök” kampányban a forradalom vezetői nem szerepelnek. Orbán múlt-átmosó gépezetében ’56 és ’89 is átértékelődik. Az ötvenhatosok eltűnnek, a nyolcvankilencesek közül pedig ma már csak Orbán Viktor látszik. A 1989-es újratemetés ezzel szemben azért volt katartikus pillanat a magyar rendszerváltás folyamában, mert akkor, ott összeállt a Nagy Imre-i szabadságakaró tömeg, amely megértette, hogy elérkezett a pillanat a Szovjetunióval való szakításra és a nyugathoz való csatlakozásra.

A csatlakozás a Nyugathoz a szabadság, a demokrácia és jólét akarását jelentette. Jólétet pedig a nyugati liberális demokrácia teremt. 89-ben is így volt ez és ma is így van. Fejlődés és jólét nincs demokrácia, szabad versengés és kiszámíthatóság nélkül. A politikai-gazdasági kihívásokon ugyanis a változás képessége tud átvezetni egy országot.

1956 öröksége, 1989 öröksége mindannyiunké. A forradalom elárulóit és a rendszerváltás elárulóit az idő kirostálja majd. De nem engedhetjük, hogy túl nagy legyen az az ár, amelyet az országnak az újabb kitérőért fizetni kell! Nem engedhetjük, hogy huszonöt év múlva az akkori fiataloknak azt kelljen mondania, hogy abban a bizonyos hatodik koporsóban generációnk összes reménye és tehetsége, sőt, a jövendő ötven évünk is benne volt!

Véssük ezért eszünkbe Orbán Viktor máig visszhangzó szavait: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

A szerző országgyűlési képviselő (Együtt).