Nem könnyű pontosan meghatározni, miről is szólt ez a népszavazási kampány, egy azonban bizonyos: nem arról, amiről kellett volna. Az egész kérdéskör áttolódott a politikai szimbolizmus egy nonfiguratív tartományába, ahol nehezen lehetett a kampányelemeket és a valóság szeleteit összeegyeztetni. Az érvek és ellenérvek helyét átvette a kölcsönös riogatás (az egyik oldal migránsapokalipszissel, a másik oldal pedig azzal riogat, hogy a kormány kivezeti Magyarországot az Unióból, és összeomlik az ország), és a legbornírtabb kijelentések keveredtek a féligazságok szövedékével. Végül minden szereplő győztesnek hirdette magát, holott, ha figyelembe vesszük a tetemes befektetett forrást és a hatalmas erőfeszítést, akkor komoly vereségnek számít, hogy nem sikerült érvényesre kihozni ezt a referendumot. Ha végigtekintettünk a miniszterelnök mögé felsorakozott kormánypárti vezetők arcán, akkor meggyőződhettünk arról, hogy a népszavazás estéjén ezzel ők is tisztában voltak.

Ahhoz, hogy eljussunk a népszavazás mögött álló konfliktus tényleges magjáig, le kell hántanunk a tematizációs trükköket, a hatalompolitikai húzásokat és propaganda-manővereket, és akkor ott találjuk magát a kvótakérdést. A kormány kvóta-kommunikációjának annyiban volt alapja, hogy valóban létezik egy 2016. május 4-ei bizottsági rendelettervezet a menekültügyi rendszer reformjáról, amely tartalmaz egy felülről nyitott automatizált elhelyezési mechanizmust – ezt nevezi a kormány kötelező betelepítésnek. Ez azonban csak egy tervezet, és pillanatnyilag nagyon kicsi az esélye annak, hogy ebben a formában valaha megvalósul, már csak azért sem, mert a már elfogadott és hatályos, 120 ezer fő szétosztását szabályozó határozatot sem sikerült kivitelezni (eddig mindössze 5500 személy áthelyezését sikerült megoldani).

Magával a kvótaszisztémával alapvetően két probléma van: egyrészt gyakorlati szempontból totális tévút, másrészt Európa-szerte jó alapot nyújt az euroszkeptikus pártoknak a szavazatbővítéshez. Annak eredője, hogy akkor miért is ragaszkodnak hozzá a centrum-országok, ismét a szimbolikus politikai térbe vezet minket. A célországok ugyanis leginkább egy jelképes szolidaritási gesztust várnának el a visegrádiaktól, hisz a lakosság és a GDP alapján kirótt kvótaarány nem sok terhet vesz le a vállukról (Magyarországra a 120 ezerből 1294 fő jutott volna). Úgy vélik, az Unióban a terhekből is arányosan ki kell vennie a részüket a tagoknak, nemcsak a támogatásokból, ez a tagállami szolidaritás minimuma, és értetlenül állnak a visegrádiak viselkedése előtt. És itt jutunk el a kölcsönös meg nem értés tartományába, tudniillik egy fontos tényezőt figyelmen kívül hagyott Nyugat-Európa: a történeti tényezőt. Kelet-Európa országainak nincsen gyarmatosító múltja, nincsen történelmi tapasztalata arról, hogyan kell befogadni nagy számban eltérő vallású, eltérő kultúrájú embereket. Nincsenek integrációs tapasztalatai muszlim vagy hindu tömegek beilleszkedéséről, egyáltalán a multikulturalizmusról, a multikulturális együttélésről. Budapest utcáin egy burka vagy egy turbán is komoly feltűnést kelt, a magyar lakosságnak nincsenek közvetlen interkulturális benyomásai, amit az iszlámról tudnak, azt akciófilmekből és igen népszerű sorozatokból (Homeland, 24) szedték össze, így nem csoda, ha szorongást és félelmet éreznek, ha a muszlim bevándorlás fölmerül.

A magyar kormány pedig azt nem érti meg, hogy a kvótakérdés valóban szimbolikus kérdés a Nyugat számára, és ezek a nyitott társadalmak nem képesek zárójelbe tenni humanista szempontokat; nem vesztették el a vészérzetüket, de azt gondolják, hogy ha önvédelmi reflexből zárójelbe tennék, az Európa arcvesztéséhez vezetne – amire volt már néhány példa az múlt században. Ezért nem értik a magyar kormány zéró toleranciáját menekültügyben.

De van itt még egy szempont, ami színesíti az összképet Magyarország szempontjából. Az elvándorlás és a demográfiai hullámvölgy miatt megjelent Magyarországon egy bevándorlási vákuum. Egyre több ágazatban küzdenek krónikus munkaerőhiánnyal (IT-szektor, műszaki terület, egészségügy), és ezek mellett mostanra megjelentek akut területek is (kereskedelem, építőipar, vendéglátóipar). Egyes becslések szerint a betöltetlen munkahelyek száma elérte a százezres nagyságrendet, és a tendenciákat figyelembe véve, az elkövetkező években ez erőteljesen növekedni fog. Ez pedig százalékpontokban mérhető károkat okoz a GDP-ben, nem beszélve arról, hogy a betöltetlen pozíciók munkaterhét a többi dolgozó viseli, ami egészségügyi és rekreációs problémákat okoz, ez pedig tovább rontja az ország versenyképességi mutatóit.

A menekültügyi válság kezdetekor Orbán Viktor kijelentette, hogy nem akarja, hogy Magyarország célországgá váljon. Lassan itt az ideje, hogy elkezdje akarni, ugyanis akadozó ellátás, recesszióba süllyedő ágazatok és összeomló nyugdíjrendszer vár az országra hatékony bevándorláspolitika nélkül. Magyarországnak éppenséggel pillanatnyilag nincs bevándorláspolitikája (külhoni magyarok már nem képesek biztosítani az utánpótlást, és annak is nagy ára volt, hogy eddig biztosították), az ezzel kapcsolatos koncepciója kimerül abban, hogy kívül tágasabb. Ez persze következik abból a koherens országvízióból, amit a Fidesz közvetít (per pillanat csak nekik van ilyen), eszerint a jövő Magyarországaként egy kulturálisan és etnikailag homogén országot képzelnek el, amely független, és saját erejéből képes gyarapodni – demográfiai és gazdasági értelemben egyaránt. Ebbe a képbe nem fér bele semmilyen bevándorláspolitika. Csakhogy ez a vízió egyelőre utópia, és mindaddig az marad, amíg a kormányoldal nem tárja elénk, hogyan is kívánja elérni mindezt, milyen eszközökkel, milyen stratégia mentén. Vízió van, koncepció nincs. A népesedéspolitika terén a kormány ugyan tett lépéseket, hovatovább a gyermekvállalási kedv előmozdítása a kormány politikájának gerincét képezi (családi adórendszer, csok, gyed-extra stb.), de ez egyelőre nagyon kevés eredményt hozott, még ha mutatkozik is némi pozitív elmozdulás. Ha átlagoljuk a különböző demográfiai modellszámításokat, a jelenlegi születési arányszám mellett a következő 45 évben uszkve 2 millió fővel fogyatkozunk – és ez nem a legrosszabb forgatókönyv.

A helyzet pikantériája, hogy a munkaerőhiány akut jelei épp egy bevándorlásellenes kampány középén mutatkoznak, a kamarák folyamatosan küldik a vészjelzéseket a gazdasági tárca felé, amely tanácstalan, és néhány ötletszerű felvetésnél többre nem futja (ukrán menekültek bevonzása). Ráadásul a munkaerőhiánnyal párhuzamosan van jelen a strukturális és funkcionális munkanélküliség, és az oktatási rendszer nem képes korrigálni és összehangolni a „keresletet a kínálattal”.

Ez alapján már körvonalazható egy valódi nemzeti sorskérdés, és e problémamintázat négy sarokpontjában a népesedéspolitika, az egészségügy, az oktatás és a bevándorláspolitika áll. Nos, ezekről a sarokpontokról nem esett szó ebben a kampányban, egy rakat álproblémáról igen.

Ez a népszavazási kampány jól példázza, hogyan is fest a hazai közélet. A migrációs tematika már több mint egy éve minden más témát kiszorít a közbeszédből, de a szereplők nemhogy nem voltak képesek egyetlen valódi problémát vagy részproblémát pró-kontra érvekkel megvitatni, de még arról sincs megegyezés, hogy mik a valódi problémák. Mintha nem egy országban élnének, nem egy dimenzióban mozognának.

(A szerző Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa)