Elemző cikkek sora körbejárta már, ki is valójában az a Vlagyimir Putyin, aki csütörtökön Magyarországra érkezik. Azt is illendő ilyenkor elemezni, mit jelent Putyin budapesti látogatása Magyarország és Európa számára. Az orosz elnököt már ismerjük, a látogatás nyilvános céljai sem változtak sokat a két évvel ezelőttihez képest: energiapolitika és üzenet Brüsszelnek. (Ebben a magyar kormány is évek óta jeleskedik, bár fenyegetései nyilván sokkal jelentéktelenebbek, mint az orosz fél vészjósló helyzetértékelései.) Érdemes azonban kicsit elszakadni a kötelező köröktől és reflektálni jelenünk mellett közeli jövőnkre is.

Az utóbbi hetekben, hónapokban lezajlott átalakulások a falra festik egy új világrend kialakulását, noha sokan még mindig hisznek abban, hogy az elmúlt egy év választási döntései világszerte csak természetes társadalmi reakciót képeztek a globalizáció ellensúlyaként. Oroszország és a nyugati világ a hidegháború lezárulta óta nem állt ennyire közel egy közvetlen fegyveres összecsapáshoz. (A volt szovjet elnök, Gorbacsov épp a minap arról értekezett, hogy a III. világháború küszöbén állunk, 15 Nobel-díjas tudós olyan közel állította a végítélet óráját az éjfélhez, mint az 1953-as év kivételével korábban soha.) Vegyük szemügyre ezt a világot békeidőben, amíg lehet. Az utóbbi időben sok olyan fikciós, de valós tényanyagra épülő történet jelent meg, amelyeket irodalmi formába öntött wargame-eknek, háborús szimulációknak lehetne nevezni.

Megtámadják az USA-t, de nosztalgiából itt-ott segítenek

Peter Warren Singer a XXI. századi hadviselés egyik legrangosabb amerikai szakértője és August Cole nemzetbiztonsági szakértő, a Wall Street Journal korábbi újságírója közös művükben, a Szellemflottában (Ghost Fleet) az amerikai F35-ös repülőgépekbe szerelt és azokat később lebuktató kínai alkatrészek utolsó chipjéig hitelesen írják le egy lehetséges III. világháború forgatókönyvét. A 2015 nyarán megjelent regény eseményeinek gerincét egy kínai megelőző háború kirobbantása adja az Egyesült Államokkal szemben, legalábbis a kínai vezérkar igyekszik expanzív, dominanciára törekvő háborúskodás helyett szükségszerűségnek beállítani az agressziót, melyet orosz segítséggel indít.

Bár a történetben egyértelműen a Kína és az Egyesült Államok közötti összecsapás kapja a főszerepet, a szereplők egy része orosz. Az ő hozzáállásuk pedig eltér a kínaiakétól. Több esetben is szembemennek saját hazájuk hivatalos háborús politikájával és a “régi ismertségre” tekintettel az amerikaiak kezére játszanak. A regény elsősorban haditechnikai és stratégiai szempontból festi le az alternatív valóságot, ahol a globalizációnak kitett amerikai haditechnikát lehetséges Kínában készített alkatrészekkel szabotálni és veszélybe sodorni, legyőzhetővé tenni. Oroszország hajlandó elfogadni a Kína által felajánlott szerepkört, egyszerűen pragmatikus okokból. Márpedig Vlagyimir Putyin már évekkel a magyar kormány előtt is az “értékek előtt az érdekek” politika mentén irányította birodalmát.

A Szellemflotta nem egy Rambo-sztori, nem sebezhetetlen hősök küzdenek az eleve bukásra ítélt főgonosszal, hanem racionális szereplők, akik kiutat keresnek egy-egy nehéz, szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetből, többen közülük pedig nem is járnak sikerrel. A Hawaii megszállására koncentráló regényben az is érdekes körülmény, hogy a felek nem totális háborút vívnak, mint a II. világháború idején a náci Németországgal vagy a Japán Birodalommal, hanem egyetlen, földrajzilag könnyen behatárolható területen zajlanak az összecsapások. Másfelől a nukleáris fegyverek bevetése szinte szóba sem kerül, az Egyesült Államok pedig kénytelen a korábban használaton kívül helyezett, divatjamúlt, lejárt szavatosságú haditechnikát feltuningolni, hogy így járjon túl a kínaiak által mindenben előrébb járó high-tech armadáján.

A Szellemflotta legfontosabb tanulsága az amerikaiak számára egyértelműen az elbizakodottság, a modern technológiába vetett vakhit és a régi reflexek elkopásának veszélye. Európai szemmel viszont talán inkább az, hogy nem az egyszereplős orosz agresszió a legveszélyesebb forgatókönyv. A könyvben egyébként több európai nemzet is szerepet kap. A briteken kívül a lengyelek és a grönlandiak is beszállnak a háborúba, nem is akármilyen zsákmány fejében. Ez pedig rávilágít, mennyire törékeny az európai egység, ha az igazán nagy szereplők diktálják az iramot.

"Írok egy regényt, csak küldjenek már csapatokat!"

Az előző könyv megjelenése után szinte pontosan egy évvel, 2016 tavaszán jött ki a NATO volt főparancsnok-helyettese, Richard Shirreff 2017 – Háború Oroszországgal című könyve. Míg a Szellemflotta egyértelműen stratégiai viszonylatokban elemzi a jelenkori körülmények lehetséges kifutásait, addig Shireff amellett, hogy a harctér mozgásait is követi, bőségesen ír a nemzetközi politikai színpadról is. A volt főparancsnok-helyettes – akinek azért 2011-től 2014 márciusáig (vagyis éppen a Krím-félsziget annektálásáig) volt ideje megismerni az Európában alkalmazott politikai és katonai doktrínákat – a sztorit a kontinens etnikai és politikai értelemben is ezerarcú és fragmentált mivoltára élezi ki.

Történetvezetése jóval didaktikusabb az előző műnél, a regény inkább egy hosszú esszé a NATO-erők Baltikumba csoportosításának szükségességéről, melyhez a jelen (illetve 2015) valóságából emel be példákat. Az egyértelműen Putyinról mintázott Vlagyimir Vlagyimirovics orosz elnök például hangoztatja, hogy szíriai városok könyörtelen bombázásával akar nagyobb nyomást helyezni Európára, mégpedig a Törökországba áramló menekültek tömegének növelésével. Máshol pedig egy orosz tábornok örvendezik azon, mekkora szerencséjük van, hogy a NATO nem állomásoztat állandó létszámú, jól felszerelt haderőt a térségben.

A könyvben Oroszország rohanja le a Baltikumot különösebb probléma nélkül, a többi között a NATO politikai döntéshozói struktúrájának lassúsága miatt. A történet szerint Magyarország NATO-nagykövete például egy jelentős összegű atomenergia-megállapodás miatt vonakodik Oroszország elrettentésétől, míg a görögök a válság idején nyújtott orosz pénzügyi segély emlékezve fejezik ki nemtetszésüket. Itt már komolyan megjelenik a nukleáris fenyegetés lehetősége is. Németország nagykövete pedig csokoládét majszolva vétózza meg az elrettentő védelmi intézkedéseket.

Schirreff könyvének üzenete már a magyar kiadás alcímében is szerepel: Sürgető figyelmeztetés egy magas rangú katonai vezetőtől. Oroszország egy expanzív politikát követő agresszor, amelyet el kell rettenteni. A párhuzam pedig nagyjából a Szudéta-vidék 80 évvel korábbi náci megszállása, ezútal azonban van remény időben lépni – legalábbis Schirreff regénye ezt sürgeti. Kérése azóta valamilyen formában meghallgatásra talált, 2016 nyara óta túl vagyunk a hidegháború óta legnagyobb NATO-hadgyakorlaton és a Baltikumban állomásozó NATO-erők létszámát is jelentősen növelték.

A könyv magyar kiadása nyomán a Republikon Intézet és az Athenaeum Kiadó közösen szervezett konferenciát az orosz fenyegetés valószerűségéről.

Amikor a barátok elárulnak

Az új világrend harmadik ábrázolása nem könyv, hanem egy sorozat, méghozzá norvég. A világhírű skandináv író, Jo Nesbo művét Erik Skjoldbjerg álmodta tévére a Netflix produkciójában Okkupert (Megszállás) címmel. A cikkben korábban tárgyalt daraboktól eltérően Európa itt nem megosztott, csak éppen a rossz oldalon áll (bár természetesen minden nézőpont kérdése). Az Európa jelentős részére exportáló Norvégia olajtermelését egyik napról a másikra szünteti be az egyik cselekményszál főszereplője, a norvég miniszterelnök, mivel országa egy másik energiahordozóra építve képes környezetbarát megoldással pótolni az energiafelhasználáshoz szükséges nyersanyagot. Orosz különleges erők még aznap elrabolják a kormányfőt, és rövid, de annál meggyőzőbb tárgyalási eszközökkel rábírják, azonnal vonja vissza a tiltást és rendelje el, hogy a norvég hadsereg az ország területére behatoló orosz erőkkel szemben ne tanúsítson ellenállást, hiszen senki sem akar felesleges vérfürdőt, aminek a vége úgyis az orosz medve diadala lenne.

Az Európai Unió (amelynek Norvégia nem tagja, hiszen akkor vétózhatná a döntést) tökéletesen egyetért az orosz állásponttal és tárgyalások sorozatával tartja sakkban a norvég vezetőt. Győzködi, csak így védheti meg a népét és országát, az oroszok pedig előbb-utóbb úgyis elmennek. Nem mennek. A sorozat első évadában pedig végig követhetjük a miniszterelnök, egyik testőre, egy újságíró és a norvég átlagemberek politikai és magánéleti tépelődéseit. Együtt lehet-e élni a megszállással? Bűn-e hasznot húzni abból? Van-e értelme az ellenállásnak és meddig lehet elmenni?

Talán ebben a sorozatban ábrázolják a legegyértelműbben egy európai nemzet és az oroszok szembenállását. Senki sem hibátlan, mindenkinek van gyenge pontja, bűne, és az erőszak mindkét oldalon nézői rosszallást válthat ki. Arra viszont, hogy az erőszak megoldás-e, az első évad nem ad egyértelmű választ. A jó hír, hogy állítólag érkezik a második, a rossz hír, hogy egyelőre nem tudni mikor.

Az említett forgatókönyvek ismeretében különösen érdekes lesz Vlagyimir Putyin budapesti látogatása. A sajtótájékoztatón Orbán Viktor megjegyzései valószínűleg legfeljebb magyar szempontból lesznek érdekesek, világpolitikai jelentőséget legfeljebb akkor kaphatnak, ha még az eddigieknél is határozottabban meg szembe a brüsszeli Oroszország-politikával. Ennél azonban sokkal fontosabb lesz, mit mond majd az unión területén az a Vlagyimir Putyin, aki éppen egy hónappal ezelőtt üzente nyugatra, "Magabiztosan lehet azt mondani, hogy ma erősebbek vagyunk bármelyik potenciális agresszornál. Bármelyiknél..."