„Te haver, figyelj! Képzeld  el, itt a kórteremben  az ágy alatt találkoztam két kacsával. Az egyik kacsa az volt, hogy jól élünk.”

Hofi Géza

Az elmúlt években személyesen is megtapasztalhattam, milyen Magyarországon betegnek lenni. Egy úgynevezett súlyponti kórházban feküdtem komoly hasi műtéttel, ahol a túlzsúfolt kórtermekben többnyire egy nővér jutott több tucat operált betegre. A felső emeletet nővérhiány miatt bezárták azokban a hetekben, vagyis hirtelen jóval kevesebb beteget tudtak ellátni, pedig a három műtőben összeesésig dolgoztak az orvosok és ápolók. Azok, akiket el kellett utasítani, vártak, ha tudtak; vagy törlődtek a listáról, ugyanis meghaltak, mire sorra kerülhettek volna.

Én szerencsés voltam, mindössze három hónapot kellett várnom egy életmentő műtétre, és megúsztam. Csak olyan apróbb malőrök történtek, mint hogy háromszor kellett módosítani az időpontot, és egyszer már konkrétan a műtő ajtajából fordítottak vissza előkészítve, vagyis kikoplaltatva, leborotválva és benyugtatózva, hogy mégis legyek türelemmel pár napot, mert beesett valaki perforált béllel, és nincs több szabad időpont egy darabig. Ja, meg olykor elmaradt a kötéscsere, mert nem volt olló.

Igen, ismétlem: elmaradt a kötéscsere, mert a sebészeten nem volt olló.

Máskor meg működő láz- illetve mérő meg vérnyomásmérő nem volt, úgyhogy ehhez képest az sem meglepő, hogy bizonyos műtétekhez egyszerűen nem volt vér (a vér, az igen drága), hogy hiányoztak kulcsfontosságú gyógyszerek, és hogy két kórterem használt közös fürdőszobát a fertőző osztállyal. Mondom, nem egy kis, koszlott, vidéki kórházról, hanem az egyes belklinikáról beszélek. Egy vidéki kórházban az is megtörtént tavalyelőtt, hogy szegény haldokló anyósomnak leállt a lélegeztetőgépe többórás áramszünet miatt, és a vénás injekciót is csak úgy tudták beadni a nővérek, hogy amíg az egyik szúrt, a másik világított a mobiljával.

De ilyen horrorsztorikat mindenki tud Magyarországon. És mindenki, aki ilyen sztorik tanúja, hallhatja azt, amit a helyzetről az ország vezetői – most például Semjén és Kövér urak – mondanak. Azt mondják, hogy a világszínvonalú magyar egészségügy kimagasló teljesítményére már külföldön is felfigyeltek.

A külföldi felfigyelésről annyit, hogy egy legutóbbi nemzetközi mérés szerint, amit nem, nem a Soros pénzelt, Európában a legrosszabbul teljesítő egészségügyek a keleti térfélen vannak, és a keleti térfél egyik legrosszabbul teljesítő egészségügye a magyar. Itt van erről a tanulmány, ha a tények érdekelnek valakit. A rossz teljesítmény – hogy pontosan értsük – azt jelenti, hogy a betegek nem jutnak megfelelő szintű, vagyis a gyógyulásukat ténylegesen elősegítő ellátáshoz, és amilyen a betegség természete, emiatt sokan még betegebbek lesznek, és a dolog logikájából sajnos az is következik, amit a szomorú mortalitási adatok alátámasztanak, hogy emiatt sokan, nagyon sokan meg is halnak.

Sok tíz-  és százezer magyar ember, kedves Semjén és Kövér urak, konkrétan azért hal meg idő előtt, mert egy általatok szétrabolt országban tökéletesen szétesett az  egészségügyi ellátás. És a tetejébe van képetek azt mondani, hogy jó, sőt, kimagasló a színvonal? Majdnem azt írtam, hogy ekkorát a kommunisták sem tudtak hazudni, csak hát az a helyzet, hogy de, a kommunisták tudtak.

Ám még mindig nem ez a legszomorúbb, hanem az, hogy ezt az égbekiáltó hazugságot sokan elhiszik. (A kórházban, ahol nem volt kedvem vitatkozni, akadt ágyszomszédom, aki váltig azzal igyekezett tompítani a szenvedését, hogy „régen még rosszabb volt” minden.) Most elképzeltem: fekszik a fideszes embertársam a kórtermi ágyán, potyog rá a vakolat, elfertőződnek a sebei, éhes, mert ehetetlen volt az ebéd, de hallgatja a rádiót, és a rádió azt mondja neki, hogy ő most épp világszínvonalú ellátást kap egy világszínvonalú rendszerben.

És mit érez? Forró hálát.

Ja, meg dühöt is, amiatt, hogy a Soros terrorista, liberális, buzi, zsidó, muzulmán és drogos médiája elhallgatja a világszínvonalat, sőt, azt meri állítani, hogy neki most rossz.

Hát nem rossz, csak azért sem rossz, ha belepusztul, akkor se!