Hírek szerint az Orbán-kormány „nemzeti konzultációt”, vagyis közpénzből finanszírozott propagandakampányt (direkt marketing) indít a „Soros-terv” ellen.

A „Soros-terv” abban áll, hogy Soros György írt egy cikket (amelyben nem az van, amit Orbán miniszterelnök úr hajtogat róla), benne javaslatokat tesz az Európai Uniónak, mit tegyen a menekültkérdésben. Ezeket a javaslatokat az Európai Unió nem fogadta meg, Soros cikke világhírű magánember magánvéleménye, nem több. Hatása nem volt senkire, csak a magyar kormányra, bár még erről is föltételezhető, hogy tagjai nem bolondultak meg annyira, hogy – klasszikus idézet – bedőltek volna a saját propagandájuknak. A tébolyt a magyar népnek szánják a vezetői, nem önmaguknak: de hogy meddig lehetnek immunisak a paranoiabacilusokra…? Nem tudni.

Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió is a menekültek föltartóztatását és visszafordítását akarja, az Orbán-kormány képzeletbeli ellenféllel harcol az európai színtéren – s ez a küzdelem mégis komoly.

Akármennyire enged az európai establishment a menekültek, bevándorlók, vendégmunkások, illetve „a migrációs hátterű”, az egykori gyarmatokról, illetve a volt reálszocialista országokból származó, már legálisan megtelepült etnikai csoportok miatti (és elleni) etnicista-rasszista őrjöngésnek, ideológiailag még nem adta föl az európai egységnek az egyenlőség alapeszméjén nyugvó programját, amelynek történelmi forrása AZ ANTIFASISZTA KONSZENZUS – bármennyi hamisság, szépítés, öncsalás volt ebben, s bármennyire elhomályosult az eredet gondolata, amelyet már 1941-ben, a internáltságban megfogalmazott az olasz ellenállás négy gondolkodója: Altiero Spinelli, Ernesto Rossi, Ursula Hirschmann, Eugenio Colorni a Ventotene-i Kiáltványban (angol fordításban lásd itt). Kérem, olvassák el.

A volt fasiszta államok kontinuitása megszakadt, ezeket újjáalapították (vö. Hauke Brunkhorst: Das doppelte Gesicht Europas, Berlin: Suhrkamp, 2014), és az 1945 után kifejlődő intézmények – az ENSZ, az Európa Tanács, majd a Közös Piac, illetve az EU – a jogállam és a szociális állam egységét posztulálták alapító okirataikban, és ez a posztulátum (együtt a nemzetközi jog elsőbbségének erős doktrínájával) elvben ma is érvényes. (A jelenleg hatályos magyarországi „Alaptörvény” avval, hogy fölállítja a Hitler oldalán harcoló magyar állammal való közjogi folytonosság tanát, amely folytonosság 1944. március 19-én megszakadt és csak 1990 tavaszán állt helyre az alkotmányszöveg szerint, az európai alkotmányos konszenzuson kívülre helyezi Magyarországot, egyedül a kontinensen. E konszenzus szerint viszont a mai magyar állam léte – HA európai állam – az 1946-ban deklarált demokratikus köztársasággal kezdődik, és azóta is tart folyamatosan. Ez történetileg nem problémátlan persze, de nemzetközi jogi tény, amelyet csak megerősít az 1989-i pluralista, parlamentáris fordulat – kudarca ellenére, amely a jogi tényállást nem befolyásolja, bár a népi ellenőrzés alatti vegyes gazdaság, amelyet Ventotene megtervezett, a magántulajdon kelet-európai egyoldalú privilegizálása miatt nálunk nem jött létre. Alkotmányjogilag Kelet-Európa kapitalistább, mint Nyugat-Európa; egyébként szociológiailag is.)

Az elfogadott közjogi doktrína szerint az európai szociális jogállamokat a nép alkotmányozó akarata hozza létre. Ennek az akaratnak az akadálytalan és folytonos érvényesülése többek között attól függ, hogy a jogot folyamatosan alkotó törvényhozás (parlament) – és az ezt értelmező-rendszerező „bírói jogalkotás” (mindenekelőtt az Alkotmánybíróság) – szuverén és elismert-e: mert hogy annak kell lennie.

Mármost az európai alkotmányos berendezkedés szerves része – sok egyéb mellett – az országgyűlési ellenzék is, amelynek a legitimációját minden eddiginél vakmerőbben vonja kétségbe a magyar állam vezetője, Orbán miniszterelnök. Amikor azt állítja (megjegyezzük: alaptalanul, mindenfajta bizonyíték vagy érv nélkül), hogy az ellenzék „nem a maga ura, kívülről irányítják”, akkor a mindenkori – forradalmi és ellenforradalmi – diktatúrák hagyományos formuláját eleveníti föl.

Eszerint az ellenzék nem képviseli a népet (a nép egy részét), hanem külföldi hatalmak – vagy „a nemzetközi zsidóság” vagy „a nyugat-európai liberális elitek” stb. – érdekeit. A népszuverenitást és a közérdeket a többséggel megválasztott, de immár nem a többséget (azaz egy részt), hanem az egészet, az összességet megtestesítő hatalom képviseli kizárólag – ezért a kisebbségben maradt erők (ellenzékiségük puszta ténye révén) a nép ellenségei, idegen érdekek – öntudatos vagy öntudatlan – kiszolgálói, népidegen, fajtaidegen (sippenfremd), idegenszívű honárulók, külföldi ügynökök.

Innen már csak egy – pillanatnyilag (szerencsére) még csak fogalmi – lépés a „koncepciós pörök” ún. konstruált vádjainak megfogalmazása és benyújtása, ahogyan ezt Orbán miniszterelnök úr egyik példaképének, Erdoğan elnök úrnak a parancsuralmi, puccsista rendszere gyakorolja fáradhatatlan energiával.

Az emberi jogi értékrendet, tehát az európai alkotmányjogi konszenzust (is) reprezentáló jogvédő csoportok, NGO-k külföldi ügynöknek nyilvánítása előzte meg ezt a fordulatot. De a civiltársadalmi szervezetek nem közhatalmi testületek, amelyek fokozott alkotmányos védelemben részesülnek, mint a parlamenti pártok, mert hiszen ez utóbbiak jogilag az állam részei – a jogvédők üldözése ugyan jogtalan, de önmagában még nem zúzza szét teljesen a polgári, ám szociális jogállam (részben üres) kereteit.

Az ellenzéki pártok idegen ügynökségnek nyilvánítása idegengyűlölő, Európa-ellenes, antiszemita hangsúlyokkal súlyosbított uszító kampány keretében a magyar állam alapjait ássa alá. (Megjegyzem, amikor Orbán urat és államhelyettesítő uralmi gépezetét avval gyanúsítják, hogy ez Putyin elnök úr „lefizetett” ügynöksége, a paranoid logika ugyanaz: a különbség csak annyi, hogy Orbán úr vádolói gyöngék, népszerűtlenek és – a médiahelyzet miatt – jobbára ismeretlenek. De a paranoid és uszító szándék – az erőkülönbségen túl – nem értékesebb, mint Orbán miniszterelnök úr rezsimjéé. Nem is kevésbé nacionalista. Már elmondtam korábban is, ami magától értetődik: az oroszellenes naconalizmus nem különb a többinél.)

Amennyiben a Magyarországot jelenleg kormányzó hatalmi csoport bűnözésnek – közelebbről: hazaárulásnak és összeesküvésnek – nyilvánítja az ellenzékiséget, akkor egyrészt lassacskán fizikailag is veszélyessé válhat a demokratikus politikai tevékenység hazánkban, másrészt végveszélybe kerülhetnek a racionális (észszerű) politikai gondolkodás alapföltételei.

Ha ugyanis – amint a „totalitárius” zsarnoki téboly megköveteli – semmi nem az, aminek látszik, minden nyilvános aktus mögött sötét titkok húzódnak meg, ha az állam – benne az ellenzékkel – maga a rejtelem, amelyet külföldről szőtt üzelmek befolyásolnak vagy határoznak meg, akkor a politika: rendőrségi ügy. A rendőri, titkosszolgálati, ügyészségi, ideológiai és propagandaszervekre, az Orbán-csoport által fölvásárolt tömegmédiákra kell bízni az ilyet.

A politikai pluralizmus és tolerancia ellen fölkeltett antidemokratikus hisztériának mindig alkotóeleme – a meggárgyult szabadságellenességen túl – az idegengyűlölet, amely nálunk a XVIII. század óta az uralkodó rétegek körében Nyugat-ellenességet jelentett és jelent, ehhez járul persze a kisebbségek gyűlölete (amelyek idegenek és idegen érdekek szolgái) összefonódva a „fajtisztaságnak” („etnikai homogeneitásnak”) és az idegenek kiűzésének, a fizikai és intellektuális határok lezárásának követelésével.

Az elmebajt (minden ismert tény mögött ismeretlen titok lappang; semmi nem igaz, ami nyilvános; minden hazugság, ami NEM a legkezdetlegesebb önzésen alapul) az Orbán-kormány teszi járvánnyá. Ennek maga is áldozatul eshet, és ebben a veszedelmes játékban talán nem tud már megállni, és teljesen képtelenné válhat a valóság észlelésére.

Van különbség aközött, hogy valaki őrült-e vagy csak őrültnek tetteti magát. Egészen addig, ameddig az illető képes a kettő között különbséget tenni.

Ám az elmebeteg viselkedés elszenvedőinek ez nagyjából mindegy, ha a paranoia rendszere totális, nem mutatkozik rajta rés. Éppen ezért biztató volna, ha kiderülne, ha a Soros-hisztériát fokozó „nemzeti konzultáció” ötletéről kiderülne, hogy tréfa volt, és Orbán miniszterelnök kijelentené, hogy az ellenzékről állítólag elmondott szavait tévesen idézték. Ez vigasztalná az épelméjűségéért egyemberként aggódó magyar népet.