Volt egyszer egy szegénylegény. Na, nem amúgy anyagilag volt az szegény, ahogy az egyszerűbb szegénylegények szoktak; ő lelkiszegénylegény volt – máshol szociopatásnak mondanák, mint az ördögöt, de mi nem vagyunk máshol, és azt sem akarjuk, hogy mások itt legyenek ihol, ahol mi vagyunk. Na, eddig eléggé egyszerű.

Szóval, ment-mendegélt a lelkiekben szegénylegény, hogy megtalálja a Mennyek Országát, mert azt biz’ neki ígérték. Nemhiába tanult hiterkölcstant meg alkalmazott diabetikát (ez a deákosnevű morális stúdium nem másról szólt, mint arról, hogy ha más kevesebbet ehet, hát több marad neked). Tudta a jussát alapost.

Ahogy mentdegélt, elért a kerek király paszományos udvarába.

- Na, te jöttment, erre-arra kódis – köszöntötte őt a kerek király palotája lelátójának béközép VIP-trónpáholyában ülve, már ahogy a keményen nagydolgozó kisembereket köszönteni szokta. – Hát mi járatban erre, ahová még az uniós biztosokat sem engedjük be?

- Én, uram-királyom – görbedt tripla, leszúrt alázatba a lelkihiányos legényember – a feneséged lejányát kívánnám a kresztyéni frigy szentségében magamhoz láncollani. Mert hallottam, hogy szép a’, mint tenderkiírás és tenderpályázó véletlen találkozása egy Michelin-csillagos étterem fehérgalléros damasztasztalán.

- Láncollani, mi?! – zörrent rá a kerek király. – Te kófitty! Aztán tudod-e, hogy három feladatnak kell kieléget tenned? Mert ha meg mégse, úgy halálfi leszel minutában!

- Tudom én, tudom én – nyekkent bátrakat a szellemi deligény. – Hoppsza nekem a tendereket, lenyelem egyben, mint egy úrinő!

Tetszett is a kerek királynak a bátor filegény, meg inkább dehogy. De azért feladta az elsőt:

- Emitt ez a rengeteg erdője a nemnekem, aztat reggelig mind ellopjad, de úgy, hogy gallya se maradjon. S a helyét pitymallatra mind betérkövezzed.

Aj, ez nem volt nehezményes a leglénynek: ellopta reggelig mindet, meg még kétakkorát, s lekövezte is okosba.

No, látta már a kerek király, hogy nem ám akárkivel van dolga, hanem sokkal rosszabbal. Imponállott ez neki, mert külcsínre ronda volt bár, de bévülről fertelmes.

- Na, kedves jobbvágyam – mondta nekicukisodva. – Hát mármostan lopjad el a napvilágot az éjszakából, de úgy, hogy a Hold is belesápkóródjon!

Ellopta a legény, s hozzá még a Holdat is. Gyakorlott legény volt, és éppen hátszél fújta telitüdősen, hát a szaga sem érzett, pedig igen megizzadt a fenenagy igyekezettől. Örült a kerek király erőst, majd az ína beleszakadt, de azért sajnos mégse.

- Na mármostan egy van hátra, s neked adom a lejányom lábát, s véle felemásom. Holnap reggelre ott virítsunk mindkettesben a New York Times címlapján!

Nevetett nagyon a szegény lelkilegény, csak úgy frecskeltek a fogai belé, mert hát a harmadik feladathoz elég volt csakcsupán az első kettőt elvégeznie. Na, ipamadta-napamvitte, belecsaptak hát a lakodalomba, szögesdróton innen, őrtornyon is túl, ahol a kurtafarkú malacnak is kijár egy hellóröfi.

Hát, valahogy így.