Szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette világszerte csodálat és együttérzés tárgyává az orosz hódító hadsereggel szembeszálló ukránok hősiességét és bátorságát. Ez tette megvetés és nevetség tárgyává a páncélkeménység álcája alatt csődöt mondó orosz fegyvereket és muszkákat. Ez inspirálta a nyugati országokat olyan tabuk ledöntésére, mint a német passzív védelmi politika, a svájci banktitok és a skandináv katonai semlegesség. És ez kényszerítette a még mindig az agresszor Putyin utolsó csatlósaként viselkedő Orbánt, hogy a hatalmát megalapozó militáns retorikáról hamis békeharcos szólamra váltson.

Ami Ukrajnában történik, az tragédia, ami Oroszországban, az katasztrófa, ami Magyarországon, az abszurd, ami a világ normálisabb országaiban, az katarzis. A katonai és gazdasági hadviselés összes arcát és aspektusát bemutatjuk e heti számunkban, alig van olyan cikkünk, mint ahogy az életnek alig van olyan területe, ahova ne türemkedne be a háború.

Címlapsztorink meglehetősen sötét képet fest az orosz agresszió miatti válság eszkalálódásáról, amelyben Kijev kiéheztetésétől a totális háborúig, az atomcsapástól a világméretű gazdasági recesszióig semmi sem lehetetlen, még ha nem is egyformán valószínű.

Azt is elemezzük, milyen elvtelen haszonlesést takar a valóságban Orbán stratégiai nyugalma, ami ugyanolyan ócska szemfényvesztés, mint az akciófilmes hangzású „különleges hadművelet” használata egy mocskos és gyilkos háborúra.

Gazdaság rovatunkban sorra vesszük, milyen veszélyt jelent az ukrajnai háború a globális élelmiszer-ellátásra, mekkorát ütött a konfliktus a magyar gazdaság szereplőin, és hogy taszította a mélybe a forintot – ami a fideszes tolvajnyelven persze a brüsszeli szankciók áldozata.

Az évek óta egyre nagyobb dózisban adagolt brüsszelezéssel és gyűlöletpropagandával sem sikerült szerencsére Orbánéknak annyira megmérgezniük a magyarok lelkét, hogy ne segítsék az Ukrajnából érkező menekülteket, s egyelőre a kormány sem sorosbérencezi a terepen dolgozó civil szervezeteket, igaz, különösebben nem is segíti őket – erről a Magyarország rovatban adunk helyzetjelentést.

Bár a menekültek fogadása talán valamelyest lemossa rólunk a gyalázatot, égbekiáltó a különbség a magyar és a lengyel reakciók között. A néhány hete még bőszen brüsszelező Lengyelország az Oroszország elleni szankciók élharcosává, a lengyel miniszterelnök pedig Európa élő lelkiismeretévé vált. A tengerszorosok lezárásával és az ukrajnai drónszállításokkal még Törökország is a nyugati renoméja helyreállításán dolgozik, úgy, hogy azért a kelleténél jobban ne sértse meg Moszkvát. A NATO és tagországai pedig azon a vékony mezsgyén egyensúlyoznak, ami Ukrajna megvédése és Oroszország megtámadása, praktikusan a harmadik világháború kockáztatása között van. Mindezekről Világ rovatunkban olvashatnak, ahogy az Oroszországban elszabaduló káoszról is: a testvérháború elől menekülők, a letartóztatások, a rendőri erőszak, a sajtószabadság további korlátozása – Putyin voltaképpen a saját országát is megtámadta.

Az oroszok ezt a háborút saját maguk ellen is vívják – mondja Szellem rovatunk interjújában Spiró György, aki beszél a Kelet és a Nyugat között a nemzetállamok kialakulása óta kisebb békekorszakokkal folyó háborúról, az orosz propagandáról, a Nyugat-ellenesség gyökereiről és az oroszok Szovjetunió iránti nosztalgiájáról is. Az ukrajnai agresszió ellen nyilvánosan is tiltakozó orosz író, Ljudmila Ulickaja pedig azt fejtegeti lapunknak, hogy a két ország konfliktusának rendezésére a tárgyalás, az orosz csapatok azonnali kivonása az egyetlen megoldás. Ehhez azonban le kell váltani Putyint, ami valóban csuda dolog lenne, mert ahogy Ulickaja is mondja: a hatalom leválthatósága nem tartozik az orosz hagyományok közé.

JAKUS IBOLYA

szerkesztő