A kulturális adót L. Simon László fideszes politikus, a Nemzeti Kulturális Alap akkori elnöke javaslatára fogadta el az Országgyűlés 2011 novemberében, hogy abból bővítsék a tízmilliárd forintos alap beszűkült forrásait. Ehhez képest csekély, mindössze 50 millió forintos bevételt vártak tőle az első évben, amihez jelentős behajtási, bevezetési költségek társultak – az adóellenőrök felkészítése, a nyomtatványok kialakítása.

A kulturális adó a „pornográf tartalmú” termékeket és szolgáltatásokat sújtotta, amelyekről a törvényhozók azt gondolták, hogy még a válságban is extraprofitot termelnek. Pornográf pedig az – az akkori törvényi megfogalmazás szerint –, aminek elsődleges célja a szexuális vágy felkeltése, és ami nyíltan ábrázolja a szexuális cselekményeket. Ilyen a fenti kritériumnak megfelelő könyv, újság, röplap, katalógus, prospektus, hirdetés, képeslap, matrica, naptár. Ide sorolódott a film, hanglemez, cd, videó, szoftver, rádió- és televízióműsor, telefonos szex, sőt még egyes művészi alkotások és a meg nem nevezett profilú előadó-művészek pornográf tartalmú tevékenysége is.

A törvényalkotás utolsó pillanataiban kihagyták a felsorolásból az internetes tartalmakat (például a chatelési és kukkolási lehetőséget), kivéve a letölthető filmeket, videókat, a közelebbről meg nem határozott „letöltött hangtartalmat”, valamint a hirdetéseket és reklámokat. Ki tudja, miért, nem tartoztak a kulturális adó hatálya alá a szexshopokban kínált vágyfokozó eszközök sem.

A pornóadót az első belföldi termékértékesítésre, vagyis az importőrre vagy a gyártóra, illetve a szolgáltatókra vetették ki. Csakhogy a szolgáltatások egyre nagyobb hányadát már akkor is telefonon és interneten keresztül vették igénybe a fogyasztók, márpedig ezek működtetői már 2011-ben is általában ismeretlen és elérhetetlen külföldi cégek voltak.

A kulturális adó forgalmi típusú adó volt, a bevételt terhelte, így költségeket nem lehetett érvényesíteni vele szemben. Azaz ha egy cégnek nem volt legalább 25 százalékos nyeresége a pornográf tartalmú tevékenységen, akkor az új adó veszteségessé tette. A szolgáltatásoknál az adó többfázisú volt, vagyis ha például egy filmet egy kereskedői láncolat forgalmazott, akkor mindenkinek meg kellett fizetnie a közterhet, de senki sem igényelhette azt vissza úgy, mint az áfát – magyarázta a törvény elfogadásakor a HVG-nek  Vadász Iván, a Magyar Adótanácsadók Egyesületének alelnöke.