A Magyar Televízió honlapján, ahol a Prima Primissima jelöltjeit ismertetik, az 1923-ban született szobrászművész rendkívül széles ívet átfogó életművének felsorolásakor ott van Radnóti és Wallenberg emlékműve, a vatikáni magyar kápolna és persze Szent István. Ám említés sem történik az 1986-os, vérmezei Kun Béla emlékműről, meg az 1990 után lebontott Leninekről (1974, 1982, 1983), köztük a híres, lépcsőn lemenő alakról. Talán az ismertetés vázlatos volta, talán az egyébként is pontatlanságoktól zsúfolt honlap rossz szerkesztése miatt. De talán nem.

Ha konzekvens az életmű bemutatása, akkor a döntésnél ott a helye a felsorolásban ezeknek a szobroknak is. Ám mintha Varga Imre hívei a szobrász rendszerváltás utáni legitimációját, a "nagy szobrászunk" státuszát féltenék a művész saját korábbi műveitől. A Kun Béla-emlékmű 1986-os felállítása idején Varga olyan értelmű nyilatkozatokat tett, amelyek szerint ez a téma (mármint a kommün vezérének alakja) már régóta foglalkoztatja, s most végre itt az alkalom. A 90-es években viszont úgy magyarázta a művet, hogy a Kun Béla alakja mellett látható lámpaoszlop voltaképpen lámpavas, s ez rejtjelezett utalás a vörösterrorra.

Senki sem tagadhatja Varga Imre tehetségét, kifejezőerejét és bravúros mesterségbeli tudását, inkább az életmű morális hitelével van a baj. A formaérzék, az izgalmas anyaghasználat, alakjainak tudatos deheroizálása, hétköznapi helyzetekben való ábrázolása szakmailag invenciózus; és persze mindig is kritikai viták kereszttüzében állt. Sajátos ahogy a rendszerváltás után gyakoribbá válnak munkásságában a szakrális témák. Munkái mintha mindenfajta kurzusban megfelelnének a hatalom elvárásainak.

A Prima Primissima díjat az idén nyáron Demján Sándor üzletember alapította, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) elnökségének támogatásával, a kuratórium a VOSZ tagjaiból áll. A díj léte, vagyis az, hogy a magánmecenatúra fontos életműveket ismer el a művészetben, az oktatásban és a sajtóban, mindenképpen örvendetes. Az összeg (50 ezer euro a díjazottnak, 10-10 ezer a jelölteknek) komoly súlyt ad neki. Az már szemléleti kérdés, hogy az ilyen reprezentatív díjak rendszerint "tutira mennek", vagyis már eleve elismert életműveket ismernek el újra. Sebaj, ez már a presztízsdíjak természete. Az azonban különös, ahogy itt a szakmai és történelmi amnézia kezel egy legalábbis vitatható és tisztázásra váró oeuvre-t.