A Tilos Rádióban elhangzott mondattal foglalkozó ORTT-ülés előtt naponta több politikai és civilszervezet, nagy- és kisegyház, csoportosulás, közösség fejezi ki felháborodását, igényét, hogy a médiahatóság vonja vissza a rádió frekvenciaengedélyét.

Nap nap után mind többen biztosítanak bennünket arról, hogy mélyen elítélik a gyűlöletkeltést. Rendben, higyjük is el nekik. Hagyjuk el a gyanakvást, hogy a jobboldali szervezetek és politikusok talán csak Kövér László fegyveres felkelésre célzó erdélyi szavairól szerették volna elterelni a figyelmet. Azt se kérdjük, hol voltak a most tiszta lekiismerettel tiltakozók egyes rádióadók szóbeli ámokfutásainál, hol voltak a galíciai jöttmentezésnél, periferikus lapok faji fejtegetéseinél, a lámpavasozásnál, a korzikai példánál, a vasárnapi reggeli lelki gyakorlatoztatásnál.

Jószándékúan értsük ezt a sok-sok elhatárolódást mind a probléma egészére, ne vegyük észre a képmutatást; tekintsük úgy, hogy nem csak egy részeg mondattól, hanem az összes hidegfejűen vagy gőzösen, kitervelten vagy spontán elhangzó felelőtlen beszédtől határolódnak el a szervezetek, egyházak, politikusok. Az egymással szemben álló politikai és világnézeti oldalak a választások utáni prolongált verbális polgárháborúban olyan fojtogatóvá szűkítették a publikus beszéd tematikai és stiláris terét, hogy az mostanra légmentesen ránkcsukódott. Vákuumként kezd működni, fekete lyukként, ha bármi belekerül, még a higgadt, épeszű érvelés is, azonnal eltűnik az egymást kioltó vádaskodásokban és felháborodásokban.

Ennek a folyamatnak az utolsó, hátborzongatóan ünnepélyes pillanata volt a kiirtós mondat. Egy provokatív punkrocker öntudatlanul magával rántotta az egészet. Vége. Pontosabban: tekintsük ezt a végpontnak. Legyen akkor innentől kezdve egy másik közbeszéd. Pia, demagógia és zöld epe nélkül.