Eseményhorizont. Ezzel a címmel tartott előadássorozatot sok neves tudós, fizikus, csillagász és tudománytörténész a hetvenes években a Fiatal Művészek Klubjában apám, Erdély Miklós felkérésére. A hallgatók többnyire az INDIGO Csoport (IntreDIszciplináris GOndolkodás szavakból képzett mozaikszó) tagjai, művésznövendékek és természettudományi egyetemek diákjai voltak.

Minden érdekelte őket. Köztük a neves Károlyházi Frigyes, Perjés Zoltán és Szabó Árpád előadásai. Perjés annak idején Penrose-zal dolgozott bizonyos, a materialista világnézettel akkoriban nehezen összeegyeztethető fizikai megfigyelések matematikai elemzésén. Az Élet és Tudományban akkoriban publikált, az időutazás lehetőségeit firtató cikke miatt meg is mosták a fejét. Pedig nem tett egyebet, mint a materialista rendszer egyik tudományos újságában számolt be bizonyos tudományos igényességű számításokról. Persze akkoriban, a létező szocializmusban világmagyarázatból egynél (annál a bizonyosnál) több nem lehetett…

Penrose és Hawking számításai szerint olyan űrutazásra kerülhetett volna sor – persze csak elvileg –, amelynek során fekete lyukakat megközelítve olyan szférát érnének el a kozmonauták, amelyben a gravitáció hatására minden információ, így a fény is egyetlen középpont, a fekete lyuk középpontja felé irdatlan sebességgel zuhanva eltűnne. A feketelyukak, egy kritikus tömeg elérésekor önmagukba zuhanó, rendkívüli gravitációs tulajdonságokat mutató csillagokból keletkeztek. Az elmélet szerint az eseményhorizonton túlhaladva nem volt lehetséges a visszatérés semmilyen anyagi létező számára. Maga a tér, a fénnyel és az idővel összecsomagolva is örökre eltűnt volna a külvilág számára. A rendkívül intenzív zuhanás következtében valószínűleg a túlságosan vakmerő űrutasok is elemeikre estek volna szét.

A kép, amit a fizikusok a vakmerő időutazók jövőjéről lefestettek, kissé hátborzongató, de a vízió – amit szintén kiszámoltak – az eseményhorizont óvatos megközelítésével megvalósítható időutazásokról már annál lelkesítőbb. Eszerint ezeket az úgynevezett tér-idő szingularitásokat megközelítve és azt bizonyos irányban néhányszor megkerülve akár a múltba való visszatérés is elképzelhető lett volna.

A minap egy Írországban tartott, az általános relativitásról és a gravitációról szóló kongresszuson Hawking, az elméleteiért egyebek mellett Wolf-díjban is részesített kiváló angol fizikus a fekete lyukak minden információt elnyelő teóriáját egyszerűen visszavonta, hozzátéve, hogy nagy valószínűséggel évmilliókkal később az elnyelt információk egy része újra kikerülhet a bűvös eseményhorizont mögül. Ez az új ötlet megoldást jelentene arra az „információs paradoxon” néven elhíresült ellentmondásra is, amelyet a korábbi teória a kvantumelmélet és a relativitáselmélet közé feszített.

A bejelentés eléggé megzavarta a tudósok egy részét, de ugyanakkor újabb lendületet adott azoknak, akik évtizedek óta a világegyetem négy kölcsönhatásának, az elektromágneses, az erős (amely az atommagot tartja egyben) és gyenge (amely a neutron béta-bomlásáért felelős) kölcsönhatásoknak, valamint a gravitációnak egyesített elméletén dolgoznak. Ezek közül hármat már sikerült összegyúrniuk, de a gravitáció mindenképpen kilógott a sorból. A legutóbbi teóriák újabb és újabb „eltűnt” dimenziók beiktatásával próbálkoznak, sikertelenül.

A nem minden információt elnyelő, „kegyes” fekete lyukak elmélete átrajzolja a fizika eddigi képét, és lehetővé teszi olyan összefüggések felvázolását, ami a gravitációt is közelebb hozhatja az egységes elmélethez.

Kérdés, hogy az új eseményhorizont meglelése nem zárja-e ki az időutazást, mert ennek a lehetőségnek az elvi elvesztését sokan sajnálnák. A tudomány azonban nem sci-fi, néha még annál is hajmeresztőbb lehetőség.