Ahogy a szovjet csapatok 1945 januárjában megvetették a lábukat a Duna pesti oldalán, a harcoló alakulatok nyomában menten megjelentek a magyar főváros múzeumait, bankjait, közraktárait átkutató különleges egységek is. Az orosz állambiztonsági szervezethez, az NKVD-hez tartozó egyenruhások csak látszólag voltak katonák: valójában muzeológusokat és művészettörténészeket hívtak be erre a feladatra. A kincsvadászok pontos és részletes utasítások alapján működtek.

A kívánságlista eredete a második világháborúban bekövetkezett fordulat időszakára vezethető vissza. Amint a szovjet csapatok 1943-ban megkezdték az ország földjére betört külföldi - köztük magyar - erők visszaszorítását, Igor Grabar orosz festő és művészettörténész azt javasolta a háborús károk felmérésével megbízott rendkívüli állami bizottságnak, hogy a nácik és szövetségeseik által elpusztított kulturális javak értékét az ellenséges országok gyűjteményeinek kimazsolázásával kompenzálják. Grabart különös szálak fűzték Magyarországhoz: Budapesten született, de mert apja hevesen küzdött a szláv kisebbségi jogokért, orosz források szerint menekülnie kellett a zaklatások elől, s 1876-ban, amikor a kis Igor 5 éves volt, a család Oroszországba települt. A Németországra, Ausztriára, Magyarországra, Romániára és Olaszországra vonatkozó rekvirálási tervezetet kidolgozó Grabar listája - melyről végül lekerült a Németországnak idejében hadat üzenő Olaszország - eredetileg 1745 műtárgyat foglalt magában, ezek összértéke (1945-ös árfolyamon) meghaladta a 70 millió dollárt. Legalábbis így számolta ki Grabar, aki személyes tapasztalatból ismerve az európai múzeumokat és az értékbecslési módszereket, gondosan beárazta a műkincseket. A magyar múzeumi leltári számokat is tartalmazó javaslatában a magyarországi gyűjtemények több mint nyolcvan alkotással szerepeltek, ezek összértéke 1,3 millió dollárt tett ki. A kiválasztott művek között Rembrandt, Goya és Vermeer képei is szerepeltek, de a moszkvai szakértők kiszemelték maguknak Konsztantinosz Monomachosz bizánci császár 400 ezer dollárt érő koronáját is.

Miután gyakorlatilag üresen találták a múzeumokat, az NKVD-s osztagok figyelme a pénzintézetek és közraktárak felé fordult, s ezek széfjeit többnyire egyszerűen berobbantva, az ott talált értékekkel kárpótolták magukat, illetve megbízóikat. E zsákmány számottevő része olyan zsidó vagyon volt, amely mindaddig biztonságban hevert a trezorokban (HVG, 1998. december 12.). Ekkor kerültek ki az országból például a Hatvany és a Herzog család magángyűjteményének egyes darabjai is. Mravik László művészettörténész a HVG-nek elmondta: bizonyítani 30-35 ezer műtárgy elvitelét lehet, de mivel rengeteg irat megsemmisült, az Oroszországban még meglévő dokumentumok jelentős része pedig továbbra sem kutatható, nagyon valószínűnek tűnik, hogy legalább háromszor ennyi, azaz mintegy 100 ezer magyarországi műkincs került szovjet tulajdonba. Ezek elvitele ellentétes volt a nemzetközi egyezményekkel, egyebek mellett a világháborút lezáró békeegyezmények is megállapították, hogy műkincseket nem lehet hadizsákmányként lefoglalni.

A háború után meghallgatott szemtanúk elmondása szerint a már előzetesen szétválogatott aranyat, ékszereket és műtárgyakat három pesti helyszínen - a Pénzintézeti Központban, egy kőbányai raktárban és a Kerepesi út-Hungária körút sarkán álló Ferenc József laktanyában - őrizték, majd faládákban Moszkvába, illetve Leningrádba (a mai Szentpétervárra) szállították. Varga Éva Mária történész nem zárja ki, hogy a zsákmányolást irányító tiszteknek esetleg szabad volt valamennyit a saját szakállukra is begyűjteniük, de Mravik László nem tud efféle hivatalos engedélyekről. Az viszont bizonyított tény, hogy a kincsek elszállítása során több százszor is megdézsmálták a ládák tartalmát. "A begyűjtést még teljes egészében megbízható, katonaruhába öltöztetett civilek végezték, míg a szállításra kivezényelt katonák már lazábbak voltak: csereberéltek a lakossággal, Magyarországon és Szlovákiában harminc-harminc, Ukrajna területén pedig több mint száz ilyen esetről tudunk" - mondta Mravik.

Magyarországnak jelenleg legfeljebb a Sárospataki Református Kollégium könyveinek a visszaszerzésére van esélye - mivel egyházi tulajdon visszaszolgáltatásában készségesebbnek mutatkoznak az oroszok (HVG, 1996. július 27.) -, ám a régiségek már több mint egy évtizede napirenden lévő ügyével kapcsolatban lapzártánkkor úgy tűnt: ez a "kollekció" legkorábban Vlagyimir Putyin orosz elnök ez év második felére tervezett magyarországi látogatása során kerülhet vissza eredeti helyére.

Sztálin tervei szerint a Németországból - ott nem az NKVD, hanem a hadsereg "trófeabrigádjai" végezték a begyűjtést -, illetve a többi csatlós országból elvitt műkincseket Moszkva belvárosában, a harmincas évek elején lerombolt Megváltó Krisztus-székesegyház helyére álmodott Szovjetek palotájában kellett volna a polgárok elé tárni. A palota azonban nem épült meg - helyette, egészen a székesegyház egy évtizeddel ezelőtti újjáépítéséig, uszoda éktelenkedett Moszkva egyik központi terén -, ezért a műkincsek jelentős része orosz múzeumok raktárainak a mélyére vándorolt (leginkább aszerint szétosztva, hogy hol akadt hely), a többi pedig névtelen fosztogatók tulajdonában maradt. Orosz történészek szerint utóbbiak viszonylag kevesen vannak, és a magándézsmálók jó része nem is kerülte el a felelősségre vonást.

A magyarországi műkincsek közül mind ez idáig alig 150 - Nyizsnyij Novgorodban, illetve Moszkvában őrzött - képnek, illetve a sárospataki könyvtár 170 darabos könyvgyűjteményének a hollétét sikerült megállapítani. Ez utóbbiból viszont hivatalosan hiányzik a szovjet kézre került legértékesebb darab, egy kézzel írott lengyel biblia, amely pedig a magyarországi - még azon frissiben, a Dálnoki Miklós Béla vezette ideiglenes kormány által begyűjtött - tanúvallomások szerint a berakodáskor még megvolt. A Novgorodban "őrzött" műalkotások a magyar kutatók szerint egyértelműen Magyarországról származnak, míg - a hatvanas években tett két tanúvallomás alapján - Moszkva azt állítja, hogy Németországból valók, Adolf Eichmann Gestapo-főnök összerabolt magángyűjteményéből. Mravik László szerint viszont a képek - köztük Goya, Degas és Manet egy-egy alkotása - nem is Németországból érkeztek, hanem a szállításért felelős szovjet tisztek lecsatolták a Magyarországról indított szerelvény egyik kocsiját, ám később lebuktak, és a hatvanas években ezzel a hamis vallomással igyekeztek tisztára mosni magukat.

Moszkvában nem mulasztják el felidézni, hogy a magyar hadsereg katonái is "gyűjtöttek" a második világháború idején. A voronyezsi körzetben például "meglátogatták" Osztrogozsszkij város múzeumát, lefoglalták és három gépkocsiban elszállították a pincébe menekített tárgyakat. Magyar részről azonban a "műkincsgyűjtés" nem volt szervezett. "Jelenlegi ismereteink alapján bizonyosan kijelenthető, hogy a magyar királyi honvédség alakulatainak nem voltak zsákmányszerző csoportjai. Joggal feltételezhető, hogy a rablások többnyire egyéni cselekedetként zajlottak le, melyeket a haderő tábori csendőrsége és hadbíróságai megtoroltak" - írta Restitúciós kutatások Moszkvában című, 2000-es tanulmányában Varga Éva Mária.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA