 Szépre fényképezve
Kép a Sorstalanság című filmből © Intercom |
"A filmfelvevőgép lencséje röntgensugárként világítja át az irodalmi művet. A cselekmény csontváza megmarad, de a gondolatok mélységének élő szövete, a hangulat hamvas bőre eltűnik a filmvásznon. (...) Ennek a csontváznak egészen új, a régitől alapjában különböző húst és bőrt kell magára öltenie, hogy film szülessék, hogy vizuális alkotást lehessen formálni belőle" - figyelmeztette az adaptálás buktatóira a filmkészítőket Balázs Béla már 1924-ben, A látható ember című, máig érvényes alapigazságokat rögzítő könyvében. Nyilván tisztában lehetett e kockázattal a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanságát celluloidra álmodó - sztároperatőrből így első filmes rendezővé avanzsáló - Koltai Lajos is. A hazai, majd a berlini fesztiváli bemutató után mégis számos kritika érte, mondván, az alkotás, bár cselekménye nem tér el a regényétől, alig ad vissza valamit - nem utolsósorban "szépre fényképezettsége" és túl líraira sikerült zenéje miatt - abból a hangulatból, világértelmezésből, amely kivételes értékűvé teszi az eredetit.
"Bár számos nagy mester kezdte a pályáját irodalmi adaptációval, a sikeres kivételek azt az íratlan szabályt erősítik, hogy első filmnek lehetőleg senki se válasszon modern nagyepikát, mert jókorát bukhat vele" - utal a HVG-nek nyilatkozva a Koltait érő bírálatokra Pattrick Cattrysse, az amerikai Literature Film Quarterly című folyóirat szerkesztője. Az adaptációkból doktorált szakértő szerint régi dilemma, hogy kiállhatja-e a filmrevitel próbáját egy elsősorban belső monológok, lélektani történések, reflexiók, gondolatfutamok szőtteséből összeálló írásmű. A filmtörténetben akad példa sikerre és bukásra is. Biztos recept ugyanakkor egyikre sincs.
Nem mindig válik be, ha egyenes vonalúan, más szóval lineárisan, a múltból a jelen felé haladva, filmes eszközökkel egyszerűen újramondják a történetet - véli Vincze Teréz filmkritikus, aki az Adoptációk című, négy éve megjelent tanulmánykötetben külön esszét szentelt a megfilmesítéseknek. A szakmai példatárban az a film szerepel, amely Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című, a címszereplő monológját kisregénnyé gyúró művéből 1958-ban készült Spencer Tracy főszereplésével. Pedig a rendező, a westernklasszikusokat, egyebek mellett A hét mesterlövészt is jegyző John Sturges avatott kezű mestere volt a "férfijátékok" filmrevitelének. Az adaptáció mégis megbukott. A műtengeren hánykolódó ladikjában a műhallal küzdve Tracy szinte egy az egyben visszamondta ugyan az irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Hemingway-szöveget, de a hatásos beállítások ellenére is alig valami jött át az élettel és a halállal viaskodó öregember küzdelméből.
Az "újramondás" más alkotások esetében viszont jól is elsülhetett - véli Francesco Casetti olasz filmteoretikus, a Filmelméletek című könyv szerzője. Példa erre Orson Welles 1962-ben készült alkotása, A per, Franz Kafka világhírű kisregénye alapján. Az Aranypolgár rendezője az eredetihez híven, de színházi eszközökkel vitte filmre a művet - méltatja a művészi fogást a Kafka-filmeket a szívügyének tekintő Schubert Gusztáv kritikus. A regény nyomasztó hangulatát Welles azzal is érzékeltette, hogy színészei szűk sikátorokban, padlásútvesztőkben bolyongtak, a kamera pedig az akkori nézők számára szokatlanul, gyakran mintegy "indokolatlanul" szuperközeliben - vagy épp hátulról követve - vette a szereplőket. Az ítészek szerint az eredmény briliáns Kafka-adaptáció lett. Ha nem is filmnyelvi, de dramaturgiai bakit követett el viszont az amerikai Steven Sodebergh 1991-ben, amikor leragadt a kevés akcióval bonyolódó sztorinál, és az ilyen esetekben általában kézenfekvőnek bizonyuló dramaturgiai megoldást választva, felborította az időrendet. Ráadásul a történetet Kafka életrajzából citált elemekkel dúsította - a 19. század végi Prága hiteles kulisszái ellenére felejthető eredménnyel.
A Milan Kundera kultuszregényét, A lét elviselhetetlen könnyűségét 1988-ban megfilmesített Philip Kaufman amerikai rendező az ítészek szerint jobban járt volna, ha bízik a cseh író dramaturgiai érzékében. Vagyis ha nem nyúl hozzá a Kundera által papírra vetett, utalásokkal, kihagyásokkal, visszaemlékezésekkel és filozófiai traktátusokkal bőven megtűzdelt, így felettébb kusza történetvezetésű eredetihez. "Dramaturgiailag helyrepofozta és kronológiai sorrendbe állította a Kundera-regény cselekményét, így egész más sztorit kreált, amely önmagában nézhető ugyan, de nincs köze a könyvhöz" - véli a már idézett Pattrick Cattrysse.
A még olvasva is igen nehezen követhető alkotások közül a francia Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című gigantikus szövegfolyamához, a külvilág eseményeit az elbeszélő szubjektumának szűrőjén keresztül megjelenítő tudatregényhez sokáig nem mertek hozzányúlni a filmesek. Végül a német Volker Schlöndorff próbálkozott meg vele, aki 1966-ban Az ifjú Törless című Robert Musil-novella filmre alkalmazásával debütált, majd 1979-ben Günter Grass Bádogdobját is sikerrel dolgozta fel, így kétségkívül jártasnak volt mondható az irodalmi adaptációkban. Swan szerelme címen egyetlen szálat emelt ki a Proust-műből, és 1984-ben színes, kosztümös alkotást kreált belőle. "Lemondott a mű üzenetének tolmácsolásáról" - véli Karafiáth Judit, a Filmvilág című folyóirat kritikusa. Schlöndorff így történelmi kulisszák között játszódó és tagadhatatlanul mestermunkának számító, de a kiindulási alappal beszélő viszonyban sem lévő szerelmes filmet kanyarított.
Proust tudatregényének filmes kulcsára 1999-ben Raul Ruíz chilei rendező talált rá - véli Karafiáth. A regény zárófejezetével egyező című A megtalált időben felhasználta a szöveg asszociatív módszerét: képi áttűnésekkel, apró dolgok - például a teát kavaró pincér kanalának csörrenése vagy egy botlás a velencei paloták kövezetén - felnagyításával operált, és teljes részleteket citáltatott színészeivel a prousti szövegből. Bizonyítva ezzel, hogy nincs egyedül üdvözítő recept - ugyanez a módszer ugyanis Az öreg halász és a tenger esetében nem jött be.
Ruíz hasonló filmes eszköztárat alkalmazott, mint 28 évvel korábban Huszárik Zoltán a Szindbád forgatásakor. A magyar rendező sem a novellahős kalandjaira koncentrált, hanem Krúdy Gyula "hangulatokban, képekben, zenében megragadható világának felidézése mellett döntött" - írja Gelencsér Gábor filmesztéta. Szerinte a hagyományos - eleje, közepe, vége - mesefűzés helyett alkalmazott, elsősorban a montázstechnikával, gyorsítással, lassítással töredékessé tett, szöveg- és zeneidézetekkel megtámogatott képi elbeszélés adja vissza a leghívebben az írott Szindbádot. Mondhatni, Huszárik és Ruíz is megfogadta Balázs Béla intelmét: újraöltöztette a csontvázat.
VAJNA TAMÁS
