A nemzetközi trendeket diktáló lemezlovasok pár éve kóstoltatták meg először az 1960-1970-es évek dzsesszmelódiáit a mai ifjakkal, s kiderült, a ma már számtalan irányzatra tagozódott műfaj akkori darabjai a táncparketten is hatnak. "Nincs ebben semmi meglepő, hiszen gyökereit és evolúcióját tekintve is szórakoztatóipari termékről van szó" - magyarázza Simon Géza Gábor dzsessztörténész. Az évtizedekig arisztokratikusnak tartott rétegzenére tömegek ropnak hát a mai táncos-zenés szórakozóhelyeken Budapesttől Oslóig, ami azért is különös, mert "nem remixelt vagy diszkósított örökzöldekről, hanem autentikus dzsesszmuzsikákról van szó" - állítja a könnyűzene súlyosabb műfajának Shuriken művésznéven itthon utat törő Vályi Gábor bakelitzsoké, aki a hazai termésből másodmagával válogatást készített egy londoni kiadónak (a duplalemez a nyáron jelent meg).

Az újrafelfedezés kései vigasz lehet a hazai zenészeknek, akik "még az 1960-1970-es években is legfeljebb csak egy-egy felvételt készíthettek évente, dacára annak, hogy akkora az évtizedes tiltottságból a tűrt, elvétve pedig a támogatott kategóriába került át a műfaj" - mondja Simon. Margóra szorítottságuk egyébként egy sajátos félreértés-, félremagyarázás-sorozattal kezdődött.

A dzsesszellenes hadjáratot az 1948 végén megalakult Bartók Béla Szövetség indította a fél évvel későbbi kommunista hatalomátvétel után. "Felszínes produkcióknak, úgynevezett dizőzparádéknak és amerikai stílusú jazz hangversenyeknek helyet nem adunk" - hirdették ki a szintén akkortájt megalakított Fővárosi Hangversenyrendezők Szövetségével közösen kiadott kommünikéjükben 1949 őszén. A harcos kiállást az is motiválhatta, hogy a világégés előtt és még azután is pár évig a dzsesszmuzsika a hazai lokálokat, bárokat, zenés kávéházakat látogató, időközben osztályellenséggé vált polgári nagyérdemű szórakozása volt. Csak Budapesten három tucat olyan műintézmény működött, ahol a hét minden napján amerikai - vagy újvilági eredetű, de már idehaza áthangszerelt - élő zene szólt. A big bandek éppúgy megéltek, mint a kulisszamuzsikát szolgáltató szállodai kamaraegyüttesek vagy a bárzongoristák.

Az amerikai dzsesszslágerek vagy az azokra hajazó muzsika "legfőbb veszélye, hogy túlfűtött, egészségtelen erotikát és gengszterromantikát áraszt, (...) nekünk olyan dalok kellenek, amelyek elvtársi hűségről, barátságról, kemény, de bátor harcokról, népünk hőseiről és az élet vidám, tréfás eseteiről is szólnak" - panaszolta fel a Magyar Dolgozók Pártja vezetésének egy 1949-es, Simon Géza Gábor kutatásai során előkerült szakszervezeti jelentés. Nem csoda, hogy a formalista, dekadens, kozmopolita és burzsoá jelzőkkel szapult dzsesszzene rövid időn belül nemkívánatos lett. S bár a HVG által megkérdezett kutatók szerint írásos pártdirektíva eddig nem került elő a tiltásról, a kézivezérelt kultúrpolitika egyértelműen kijelölte az ízléshatárokat. Keleti Márton Dalolva szép az élet című 1950-es agitprop filmvígjátékában például a Pongrácz Imre által játszott negatív főhős, Szving Tóni csőnadrágban csurglizott (vagyis táncolt a szvingre) és dézsmálta a népgazdasági vagyont, majd csatlakozott egy dzsesszkedvelő karnagy ellenforradalmi mozgalmához. Az üzenet félreérthetetlen volt.

Dzsesszt csak titokban lehetett játszani az elkövetkező fél évtizedben - olvasható Agónás Péternek a Jazzkutatás című folyóirat hat évvel ezelőtti számában megjelent tanulmányában. Mondani sem kell, a tiltott gyümölcsből a kivételezettek azért csemegézhettek. Mindenekelőtt "a nyugati, illetve szovjet diplomaták által előszeretettel látogatott Bristol Hotelben, ahová természetesen a pártelit is eljárt" - meséli Csányi Attila dzsessztörténész. A védett helyeken nemcsak a mindig ügyesen lavírozó, a habkönnyű slágerektől a kortárs muzsikáig szinte mindent a repertoáron tartó Tabányi Mihály tangóharmonikás-király és zenekara játszott amerikai slágereket a dolgozó nép kikapcsolódó vezetőinek. A harmincas években feltűnt zongorista, Solymossy "Lulu" Lajos vagy a két háború közötti ritmusbajnok Beamter "Bubi" Jenő szintén az elitnek bazsevált, akárcsak a pár év múlva Amerikába disszidált és ott sztárrá vált gitárvirtuóz, Szabó Gábor. A "Zenész Szakszervezet éjszakát járó ellenőrei figyelték az előadásmódot és a repertoárt: amerikai számokat nem lehetett játszani, és tilos volt az improvizálás, ahogy akkor mondták, a hottolás" - meséli Csányi. Aki nem tartotta be a szabályokat, azt pár hónapos - egzisztenciálisan sokszor húsbavágó - szilenciummal büntették: bevonták az engedélyét.

A dzsessz búvópatakja az 1956-os forradalom utáni konszolidáció idején bukkant újra felszínre, igaz, szó sem volt már a háború utáni évek önfeledtségéről. Szeverényi Erzsébet egy még 1979-ben megjelent tanulmányából tudható, hogy a fővárosban például az Astoria szálló bárjában vagy az Andrássy úti Savoy kávéházban és az Újságíró Klubban voltak az úgynevezett dzsemmelések, amelyeken a zenészek egy választott témára közösen improvizáltak, ám hivatalosan egészen a hruscsovi olvadásig nem kapott teret a műfaj.

A jampec- vagy majomzenének aposztrofált dzsessz felmentő ítélete menetrendszerűen Moszkvából érkezett. "Meggondolatlan dolog a dzsesszt az imperializmussal, a szaxofont a gyarmati elnyomással azonosítani, a mai dzsessz gyökerei nem a bankok páncélszekrényeibe, hanem a néger népi művészetbe nyúlnak vissza. Szükség van rá, jó szolgálatot tehet az ifjúság esztétikai nevelésében" - harangozta be a változó ízlésregulákat 1961-ben a Szovjetszkája Kultúra hetilap hasábjain Leonyid Utyeszov, a Szovjetunió népművésze. Magyarországon egy évvel később indult meg az olvadás az Élet és Irodalom, a Nagyvilág és a Kortárs című lapok rehabilitációt szorgalmazó írásai nyomán. Ezek nem utolsósorban a béketáboron belüli lemaradásra hívták fel a figyelmet: a csehszlovákiai Karlovy Varyban 1962-től rendeztek dzsesszes seregszemlét, a lengyelországi Sopotban pedig már egy évvel korábban kezdték.

Az ideológiai hangfogó végül 1962 októberében került le a hivatalosan közel egy évtizedig elnyomott műfajról. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) ekkor alapította meg - a muzsikusok nyomására és azon érvére, hogy dzsesszkoncerten sosincs verekedés - a Budapesti Ifjúsági Jazzklubot, székhelyül pedig a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán található Dália presszó jelöltetett ki. A vágy titokzatos tárgya azonban már nem találta közönségét. Pár hónapig rendszeresen megtelt ugyan a - végül csak röpke két évig működő - Dália, ám az idő múltával legfeljebb a Bergendy testvérek húzósabb muzsikát játszó szombat esti koncertjein volt telt ház.

"A dzsessz ezekben az években vált vendéglátós szórakoztatásból kevesek által befogadható pódiumzenévé" - mentegeti a hazai közönséget Simon Géza Gábor. Az Amerikában az 1950-es évek elején megtörtént váltásra a tiltás miatt csak évtizednyi spéttel került sor Magyarországon. A bőgőfejedelem Pege Aladár, a zongorán brillírozó Garay Attila és Vukán György vagy a hegedűs Deseő Csaba nevével fémjelzett hazai korszakváltás ráadásul - a szakmabeliek számára némileg szerencsétlenül - egybeesett a beathullám jelentkezésével. Az Illés-Metro-Omega szentháromság tömegvonzó erejével pedig a dzsessz nem tudott versenyre kelni. Lemezek is csak elvétve készültek, pedig 1965-ben a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolában megalakult az utánpótlást termelő dzsessztanszak.

Az élet az 1970-1980-as években a vidéken is sorra alakuló - természetesen a KISZ égisze alatt működő - dzsesszklubokban csordogált tovább. Ezek programja tagadhatatlanul magas színvonalú volt, de nem mozgatott meg tömegeket. A lehetőségek a zenészi életstratégiákra is rányomták bélyegüket. A külhoni kritika által is elismert legjobbak egy része - mint a már említett Pege, a zongorista Szakcsi Lakatos Béla és sokan mások - hazai és nemzetközi fesztiválsikerekkel, valamint külföldi turnékkal vigasztalódtak (lásd Hungarodzsessz című írásunkat). Mások - mint az az önfeledt játékstílusa miatt a Bolond előnévvel megtisztelt dobzseni Kovács Gyula, a teoretikusként ismertebb zongorista Gonda János, a fogorvosként is praktizáló Vukán - tanítani kezdtek, sokan pedig visszatértek a hazai, illetve külföldi vendéglátózás "kommersz mocsarába".

Kitörni legfeljebb az olyan zenekaroknak sikerült - rövid időre -, mint a hazai színpadokon már az 1960-as évek végén fúziós dzsesszt játszó, tömegeket bepörgető Syrius vagy később a Török Ádám fuvolista fémjelezte Mini. A Syrius egy lemezt készíthetett, a frontember Orszáczky "Jackie" aztán Ausztráliába emigrált, Török itthon maradt, de egyre rockosabb muzsikát játszott. Megkésett elismerésként az ő akkori számaik is felkerültek a mostani tánczenei divatra gerjedő, a jövő év elején a cannes-i könnyűzenei világvásárra időzítve megjelenő hazai kiadású antológiára.

VAJNA TAMÁS