Némi hozzáfűznivalót igényel és érdemel Nagy Gergely 2005. november 25-én megjelent írása (A kis könyv; hvg.hu), amely több pontján az általam írott Se koncepció, se dizájn (hvg.hu, 2005. október 27.) című szövegre adott intézményi válaszokat ismerteti. Ez többek között azért sem haszontalan, mivel egy, a könyves és elsősorban az irodalmi intézményrendszerről szóló tényfeltáró szándékkal írott riport esetén nem feltétlenül szerencsés, ha vitás kérdések esetén az intézményé lesz az utolsó szó.
Amennyiben Zentai Péter László (a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke - a szerk.) telefonlecsapása természetesen intézményi válasznak minősül: annyiban maradhatunk, hogy a „válaszoló” pozíciójából adódóan igen, a válasz minőségét figyelembe véve azonban nem – és erre kár is volna több szót vesztegetni, ráadásul a cikkíró ehhez kapcsolódóan feltett kérdései pont elég jó kommentárjai az Igazgató úr reakciójának. Budai Katalinnak az NKÖM részéről adott válasza, amely az én írásom néhány állítását kifogásolja, azonban további válaszadást igényel.
A látogatók és a magyar könyves szakmát, a magyar irodalmi életet képviselő magyar stand szempontjából nem magyaráz semmit, hogy ki bérelte a stand egy jelentős részét. Ez nem menti a koncepciótlanságot, az ötlettelenséget, az összecsapott hatást. A stand nem különálló kiadókat volt hivatott reprezentálni, a könyvvásár katalógusában nem így szerepelt, és nem is ez volt rá kiírva. Ehhez képest lehet, hogy kénytelen volt a MKKE a stand egy bizonyos részét bérbe adni, de így is súlyos hiba megengedni azt, hogy a bérleti díjhoz hozzájáruló kiadó a közös stand egy részével azt csináljon, amit akar. Mert a szakmaiság hiánya az egész standra, és elsősorban a főszervezőre vet rossz fényt.
Ugyanígy, az sem menti a hivatalos, szimbolikus jelentéssel bíró standot, azt a helyet, ahova először látogat el a magyar irodalomról érdeklődni vágyó olvasó, hogy voltak még kiadók, akik saját költségen saját standot béreltek. Ha a hivatalos standért felelős szervezet arra számít, és ha kritika éri, azzal menti magát, hogy magáncégek elvégzik helyette a munka szakmai részét, azzal saját legitimitását kérdőjelezi meg. (Vö. „megnéztem Bartis Attila és Konrád új könyveit a Suhrkamp standjánál, Márait a Pipernél, Bánk Zsuzsa felolvasását, Esterházyt és Kertészt az utolsó Literaturen-számban, és akkor még nem láttam mindazt, ami a magyar standtól függetlenül Frankfurtban a magyar irodalomról, magyar származású szerzőkről szólt. Jó, hogy valahol őket is képviselik.” in: Lóránd Zsófia: Se koncepció, se dizájn, hvg.hu, 2005. október 27. – tehát én magam is amellett érveltem, hogy a magyar irodalom reprezentációja a hivatalos standtól eltekintve valóban rendben volt.)
Ez persze rögtön a hazai kultúrafinanszírozás problémáihoz és alapvető kérdéseihez, szóval nagyon messzire vezet, hiszen alapvetően két eltérő felfogást tükröz az állam szerepét illetően, itt pedig adott egy helyzet. Azonban az általam hiányolt szerzők mindegyike ilyen alapon sem lehetett volna elérhető, hiszen a katalógus alapján az utóbbi időkben fontos kortárs szerzőket kiadó Magvető, Kalligram vagy az Ulpius önállóan nem szerepelt a Frankfurti Könyvvásáron.
Végül azon állítás, amely szerint „a Frankfurti Könyvvásáron tilos a közvetlen árusítás”, szintén további pontosításra szorul. A korábbi években valóban tilos volt az árusítás, azonban ez, mint ezt a kiállítási szabályzatból megtudhatjuk, 2005-ben már nem így volt. A szabályozás egészen pontosan így fest: „A könyvvásáron általánosságban könyveket a könyvkereskedések részére lehet árusítani. Rendezvényeken (fórumokon) és a vásár utolsó napján árusíthatóak könyvek a nagyközönség részére is, az árak korlátozására vonatkozó előírások betartása mellett.” (www.frankfurter-buchmesse.de) Ámde ettől függetlenül is, ha például a nemzeti standokon nem volna lehetséges az árusítás – amiről itt szó sincs, a könyves szervezetek e tekintetben ugyanolyan kiállítónak számítanak –, az ilyen jellegű piaci szempontok kiiktatása épp a non-profit szemléletű szakmaiságot volna hivatva erősíteni. Mindezen felül, a beszélgetésben, amelyet a vásár utolsó napján hallani voltam kénytelen, nem az a válasz hangzott el, hogy „sajnos ezen a standon nem árusíthatunk/nem árusítunk könyvet”, hanem hogy a szóban forgó könyvből „nincsen”. Nem csak megvásárolni, hanem a könyvbe belenézni, azt kézbe venni sem lehetett, még akkor sem, ha az érdeklődő esetleg mindezt szakmai okokból tette volna.
Lóránd Zsófia
irodalomtörténész-kritikus
Stuttgart, 2006. január 26.