Hieronimus Bosch: Pokol. Akkor még nem volt tabu

„A vizeletet visszatartani az egészségre ártalmas dolog; titkon kibocsátani illedelmes. Vannak, akik azt tanítják, hogy a gyermek a szellentést összeszorított farral tartsa vissza. Ámde nem okos dolog, hogy míg jól neveltnek igyekszel látszani, betegséget okozz magadnak. Ha félre lehet vonulni, magányos helyen tegye azt. Ha nem lehet, akkor az ősrégi mondás szerint cselekedjék: köhögéssel leleplezze a durrogást. (…) A szellentést visszatartani veszélyesebb, mint hasunkat összeszorítani!” – írta De civilitate morum puerilium című könyvecskéjében Rotterdami Erasmus (1469–1536), a korszak legnagyobb tudós humanistája.

A gyermeki erkölcsök csiszolására írott, először 1530-ban publikált kalauza sokkal olvasottabb volt egészen a XX. századig, mint a főművének tekintett A balgaság dicsérete. Pedig ebben az írásban Erasmus nem csinál mást, minthogy sorra veszi, amit egy „civilizált” fiatalnak tudni illik. A mű különlegessége, hogy egyszerre beszél az emberi viselkedés legelemibb és a társadalmi érintkezés legkifinomultabb vonatkozásairól. Norbert Elias (1897–1990) iskolalapító kulturszociológus emiatt is gondolja úgy, hogy Erasmus humanista illemtana a középkor és az újkor közötti időszakot láttatja: még magától értetődően vannak benne vaskos kitételek, de már nem az udvariasság lovagi-feudális fogalma uralja, annak átveszi a helyét a civilizált és illedelmes viselkedés, amelyet nem a fejedelmi udvar kívánalma, hanem mások feszélyezése és a szégyen elkerülésének vágya hajt. Elias A civilizáció folyamata c. alapművében példákkal is bizonyítja mindezt.

Cranach pápaellenes gúnyrajza Luther szövegével. Fegyverként használták

A középkorban az emberek a természetes intéznivalójukat még egymás előtt végezték. A változást az urbanizáció hozta magával, de nem egyik napról a másikra. Dominique Laporte A szar története c. munkájából kiderül, Párizs is csak 1539-től kötelezte a városiakat, hogy saját piszkukról gondoskodjanak. Ez azért nem volt egyből sikeres, a XVIII. századi utazó először nem a metropolisz fényeit látta meg, hanem a bűzét érezte meg. Az orléans-i hercegnő egyik levelében így sopánkodott: „borzalmas a bűz, Párizs rettenetes; az utcáknak olyan rossz szaguk van, hogy nem lehet kibírni”. Pedig a princessz is érezhetett egy s mást, hiszen Saint-Simon márki emlékiratai szerint akkoriban a versailles-i dámák is szabadon könnyítettek magukon a kastély termeiben.

Norbert Elias szerint, aki vérbeli freudistaként a civilizáció folyamatát egyfajta „csoportos” elfojtásként értelmezte, az emberek közti érintkezésben felállított tabuk legnagyobb részének nincs köze a higiéniához, hanem a „feszélyezettség érzéséből” fakadnak, vagyis nem a racionális belátás az oka a viselkedésmódok „civilizálódásának”. Azonban már maga Erasmus is „csomagolt, és hivatkozott tudományos érvekre. Hippokratészt idézte, aki szerint az a legjobb, ha a szellentés durrogás és zaj nélkül történik, ám jobb, ha hangosan tör ki, mint ha elfojtjuk. „Igen hasznos tehát itt a szemérmességet félretenni, s a testet megmenteni.” De Erasmus tétele bizonyítására odacitálta még az antik auktorok közül Aethont és Niarkhoszt is.

Mindaz, hogy mennyire elfogulatlanul és komolyan tárgyalja a bölcs humanista a kérdést, azt bizonyítja, hogy a XVI. században a szellentéssel kapcsolatos szégyenküszöb még jelentősen más magasságú volt, mint korunkban.

Richard Weste verses illemtankönyve 1619-ből is még hasonlóan elmélyült és megengedő:

Ne tartsd vissza a szelet,
S ne feszítsen a húgy,
Könnyíts magadon titkosan,
Nem leszel kínban úgy.
(Nádasdy Ádám fordítása)

A szellent szinonimái

Fingik, poszogat, posszant, pusszant, süllent, kanyarázik, békára ült, elereszette a pap tyúkját, hazagondol, rohad a bele, repeszti a gyolcsot, megrepedt a szívhólyagja, elfakadt az epéje, bödörög, kekszel, durrant, pufogtat, pukizik, puksizik, púzik, purcant, purcil, ereget, rittyen, rotyogat, rotyogtat, durrogat, ereszt, puskázik, elszólja magát, szelel, büzint, korcogtat, görényez, békegalambot ereget, felrázta az abroszt, kiereszti a fáradt gőzt, maga alá morfondírozik, trombitál, szuszog hátul.

De La Salle jó modorra okító intelmei (1729) közt azonban már ezt találjuk: „rendkívüli udvariatlanságban engednünk ki testünk szeleit, akár fent, akár lent, még akkor is, ha ezt zajtalanul tesszük; szégyenletes és illetlen dolog ezt úgy tenni, hogy mások is hallják.” A változás óriási: míg korábban az etikett viszonylag fesztelenül viszonyult a bélszelekhez, addig a XVIII. század első felének civilizált közösségeiben már normasértőnek, pórinak, bárdolatlannak, sőt ocsmánynak tartották azokat. A velük való kapcsolat, a róluk történő beszéd leginkább az intim szféra része lett, illetve infantilizálódott (lásd például a "gügyögő" kifejezések, a puki és a puksi újkori diadalát); és nyilvánossághoz csak a megbotránkoztatás, a pajzánság vagy a szabadosság ritka alkalmaikor jut. A XVIII. századi zsánerkarikatúrákon még gyakori szereplő a „kicsúszott puki”, és a politikai gúnyrajzokon is előfordul, mint az ellen lejáratásának eszköze. De a XIX. századtól már száműzetik a jobb emberek világából, tabuvá válik. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a modern vécékben preklasszikus muzsika duruzsolásával nyomják el a belek zaját.

Olasz gúnyrajz a festő Turner angliai sikeréről. Műbírálat

Azért tabutörésre, vaskos tréfákra így is akad példa: Le Pétomane (magyarul Trottytébolyult) szellentő művész volt 1899-ben a párizsi Moulin-Rouge mulató főmutatványa, aki a zeneirodalom közismert dallamait durrantgatta célszerűen kiművelt záróizmai segítségével. Molnár Gál Péter (MGP) szerint megszemélyesítésekkel kezdte műsorát. Miként hangzik egy lány hastáji sóhaja? Hogyan durrogtat egy anyós? Mint könnyít magán a menyasszony a nászéjszakáján? (Alig hallhatóan.) És másnap reggel asszonnyá téve, birtokon belül? (Erőteljesen recsegtetve.) Aztán jöttek az újabb műsorszámok, fegyverropogások és a dallamok. A művész valódi neve Joseph Pujol (1857-1945) volt. Szülővárosában, Marseille-ben 13 évesen péknek áll. Előbb csak bajtársi körben csillogott. Utóbb hivatásául választotta a rotyogtatást, de az első világháborút követően már nem volt nagy sikere, így családja körében pékként halt meg.

Nálunk a prűd Kádár-korszak érdekessége, hogy ahogyan Lőwy Árpád trágár Toldi-átköltésének hangfelvétele terjedt családról családra (a travesztiát Sinkovits Imre szavalta – mély átéléssel), úgy Alfonso szellentős magánszámát is meg lehetett hallgatni az MK-27-es magnón. A nagy nevettető – akár Pujol – különféle zsánerfigurákat (lovas rendőrt, kisleányt) személyesített meg bélhangokkal. A francia elődhöz képest azért van különbség: Alfonso mindehhez nem a záróizmait, hanem a száját használta.

Zádori Zsolt