Széksor egy színházban A kérdés a közpénz és a bevétel aránya © sxc.hu

Szabó vitairatáról elsőként Marschall Miklós fejti ki véleményét. Marschall 1990 és 94 között a főváros kulturális alpolgármestere volt. Ebben az időszakban hoztak létre pénzalapot az alternatív színházak számára, és készítették elő többek között a Trafó megnyitását is. Jelenleg a korrupcióellenes nemzetközi szervezet, a berlini Transparency International európai igazgatója, de azért figyeli, mi történik a hazai kulturális színtéren. Például a Fesztiválzenekar kuratóriumának elnökeként.

Marschall Miklós: Berlinben dolgozom és ha nincs is közvetlen rálátásom a helyzetre, azért így is sok minden szembetűnő. Egyetértek Szabó Györggyel abban, hogy rossz az intézményi szerkezet. Egészséges a piramis-struktúra volna, ugyanis ahhoz, hogy a nagy intézmények igazán színvonalasak legyenek, sok száz kis műhely kell. Abban is igaza van Szabónak, hogy nincs mobilitás a rendszerben és kevés, ami ma erre ösztönöz. Ha létrejön egy jó produkció, gyakorlatilag nem képes megmozdulni, nem látható az országban. Hiányzik a projekt-elv a finanszírozásból. Ezt a szakemberek egy része már 15-20 éve mondja. A politika még mindig azt a fajta kultúrát preferálja, amely legitimációt ad neki. Ez mindenütt hasonlóképen van, de épp ahhoz kell az egészséges, civil szakmai közeg, hogy ezt ellensúlyozza. A politikusok nemigen járnak színházba, koncertre, és ezért úgy mozognak ebben a közegben, mint elefánt a porcelánboltban. Tisztelet persze a kivételnek.

Mi is a koncepció lényege? Közgaszdász szemmel

A szóban forgó koncepció a fővárosi kulturális szolgáltatási minimum meghatározásából indul ki. Mit, milyen műfaji spektrumot kell nyújtania egy európai nagyvárosnak a kétezres években? Ehhez aztán hozzárendelhetők az  ingatlanok. Az így kialakuló szerkezethez pedig a garantált támogatás. A fennmaradó kulturális célú ingatlanokra pedig - állítja a közgazdász alapképzettségű szerző - új konstrukciók találhatók ki, a privatizációtól az új profilok meghatározásáig.

hvg.hu: Szabó radikálisan újrarajzolná az intézményi térképet. Mi az, ami Ön szerint problematikus az elképzeléseiben?

Éppen itt vitatkoznék vele. Nem hiszem, hogy egy ennyire a ráción alapuló újraelosztás végigvihető volna a kulturális közegben. Ennél bonyolultabbnak, szervesebbnek és árnyaltabbnak látom az intézményi struktúrát. Nehezen hiszem, hogy szakemberek egy térkép fölé hajolva, a minimálisan szükséges kulturális szolgáltatást meghatározva majd egymáshoz rendelik a funkciókat és az ingatlanokat.

Mit javasolna Ön?

Finomhangolást a túlzottan drámai beavatkozások helyett. Tíz-tizenöt éve rendre elmarad a finanszírozásban a közpénzek és a saját bevételek arányának folyamatos újragondolása, pontos, számon kérhető meghatározása. Én azt javaslom, a fenntartó - ez esetben a főváros- minden egyes színházzal tárgyaljon és írjon új, pontos szerződéseket. Határozza meg, mit, azaz milyen szolgáltatást vár el az intézménytől, ehhez mennyi közpénzt rendel, és mennyit kell más forrásból előteremteni. Ez alapján lesz színház, amely mondjuk 80 százalékban közpénzt kap és lesz, amelyik nulla százalékban. Világosak lesznek a finanszírozás keretei és az intézmények pontosan akkreditáltak lesznek. Négy-ötéves kontraktusokat kell kötni, és a lejáratkor újragondolni ismét a viszonyt. Mi, azaz a Fesztiválzenekar amúgy éppen így működünk: a három fenntartóval, tehát a Fővárossal, a minisztériummal és a kuratóriumunkkal kötött hajszálpontos szerződések alapján.

Az újragondolás nem hagyná érintetlenül a jegyárakat sem…

Az elmúlt időszakban nagyon sokat változott a kulturális piac. A jegybevételek, szponzorbevételek, pályázati pénzek, és a közpénz arányát éppen ezért nem lehet változatlanul hagyni. Néha többe kerül a sör a színházi büfében, mint maga a jegy. De az is tény, hogy már így is van olyan réteg, amelynek drága a színház. Itt a rászorultsági elvet lehetne érvényesíteni; például iskolákat, amelyek esetében a jegyvásárlást támogatná a város. A kereslet támogatása mindig jobb. Persze nehezebb is, mint a kínálat, azaz az intézményi oldal támogatása.

A fentebb vázolt finomhangolás kivitelezhetőnek tűnik, de hogyan változtatja meg az egészségtelen intézményi szerkezetet?

Önmagában nem változtatja meg. Talán nincs is szükség radikális váltásra. Vegyük észre: minden baja ellenére a pesti színházi kínálat nem olyan rossz. A színházak reformja nem vethető össze a kórházak reformjával. A magyar egészségügyről a közönségnek lesújtó véleménye van, nem hiszem, hogy ugyanez áll a színházakra is. Javaslatom a meglevő intézményekre vonatkozik, és a finanszírozást helyezi új alapokra, teszi átláthatóvá. A rendszer másik eleme, a projektfinanszírozás fejlesztése volna. Igaza van a Trafó igazgatójának, nagyon "beállt" a mi struktúránk, mitizáltuk a társulati rendszert és azt mondtuk, igazi műhelymunka csak ott folyhat. Ez így nem igaz; az utóbbi másfél évtizedben sok fejlemény cáfolta ezt, többek között épp a Trafó működése is. Olyan pénzalapok kellenek, amelyek projekteket támogatnak, turnékat, országos szintű koprodukciókat, tehát a rendszer megmozgatását segítik elő. Harmadik elem pedig az új, kísérletező műhelyek támogatását jelenti, hiszen jelenleg új alkotóknak, csoportoknak valóban nagyon nehéz belépni a kulturális intézményi struktúra falai közé.