Repülő gépezet az előcsarnokban © Balogh Tibor

Kétségtelen, ha nem szuperlatívuszokkal harangoznak be egy kiállítást, el sem ér a hangja a tömegek ingerküszöbéig. Ki hallott például a 2005-ben - a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban az Olasz Intézet támogatásával - rendezett Leonardo-kiállításról, amelyen makettek és rekonstruált gépezetek is szerepeltek?

A debreceni szervezők az új fantáziacímmel is jelezték: nem a csekély számú rendszeres múzeumjáró a célcsoportjuk. A davincsizés több, mintha Santiként emlegetnénk Raffaellót vagy Vecellióként Tizianót, és mindenki számára hátborzongató. Azoknak is, akik olvasták a művet vagy látták a filmet (Műértő, 2006. január), és azoknak is, akik csak sejtik, hogy Dan Brown a reneszánsz polihisztor alakját obskúrus tanok mágusává degradálta. Irodalmi párhuzamot keresve azt mondhatnánk, Leonardo valahogy úgy viszonyulhat a Kódos Da Vincihez, ahogyan Dr. Jekyll Mr. Hyde-hoz. De tény, hogy Dan Brown sokszorta nagyobb érdeklődést keltett Leonardo da Vinci alakja iránt, mint a művészettörténészek generációi együttvéve. Ez pedig óriási esélyt jelent a különféle szaktudományok művelőinek arra, hogy segítsenek a Da Vinci-őrülteknek Leonardo-rajongókká válni.

Az Európa Tanácsot is ez a felismerés vezette, hogy 2006. évi kiállítása témájául éppen Leonardót válassza, és a megatárlatok trendjével szemben kiállítássorozattal mutassa be a reneszánsz uomo universale típusának legismertebb képviselőjét. Az Universal Leonardo összefoglaló címmel Firenzében, Milánóban, Münchenben, Londonban és Oxfordban rendezett kilenc tárlat egyike, a La mente di Leonardo érkezett most Debrecenbe. A hazai kommunikáció nem említi a projektet, holott éppen az szolgálhatott volna a kiállítás nagyobb dicsőségére, hogy a Martin Kemp és Martina Wallace programigazgatók nevével fémjelzett nagyszabású nemzetközi tudományos vállalkozás része.

A látogatónak rá kell döbbennie, hogy kiállítás műfaja jóval többet jelent történeti emlékek vagy műalkotások bemutatásánál: a mi terünket és a mi időnket használó szemléltetési mód, amely sem írással, sem képi reprodukciókkal, sem virtuális médiumokkal nem helyettesíthető. A mechanikai szerkezetek működőképességét a megépített rekonstrukció meggyőzőbben bizonyítja, mint a 3D-animációk, de Leonardo optikával kapcsolatos felfedezéseit is személyes észlelés alapján értjük meg, nem monitorok közvetítésével. Ilyen élményekért kell elmenni most a MODEM-be - vagy a firenzei tudománytörténeti múzeumba, amelynek igazgatója, Paolo Galluzzi volt a debreceni tárlat főkurátora.

Jelen sorok szerzője pár éve tapasztalhatta, hogy a Museo Nazionale di Storia della Scienzában a nagyszerű kiállítások ellenére igen kevés - bár annál elszántabb - látogató fordul meg, ezért kiváló ötlet volt a La mente di Leonardo színhelyéül az Uffizit választani. Egyrészt a művész itt látható alkotásait a tematikus tárlat folytatásaként, a festészeti írások szemléltetéseként lehetett értelmezni, másrészt a képtár bejáratánál sorban álló turisták, akik életükben talán csak ez egyszer zarándokoltak el ide, sejthetően a Leonardo találmányairól szóló időszaki kiállítást sem hagyták ki. Ez is kellett a látogatói rekordhoz.

A látogatószám mellett a biztosítási összeg a másik mérhető adat, amelyet az utóbbi évek hazai sajtója alapinformációként egy-egy kiállításról közöl. Jogosan, hiszen a múzeumi szféra működtetésének költségigényei távolról sem közismertek, de fontos lenne a számokat és a hívószavakat kontextusba helyezni; érdemi tájékoztatással lehet az eseti érdeklődőkből törzsközönséget toborozni. A számadatokat viszont nem volna szabad eltéveszteni; a megnyitáskor a magyar szervezők 6 millió firenzei látogatót emlegettek, bő héttel később pedig már „csak” egymilliót. Összehasonlításul: a Louvre-t 2006 folyamán 8,3 millióan keresték fel.

A kiállítás azokat a törvényszerűségeket vonultatja fel, amelyeket Leonardo mind az élő, mind az élettelen természetre érvényesnek tartott. Az alkotói gondolkodás egyik területét, a festészetet csak az Uffiziben nem volt nehéz bemutatni, de már az Angyali üdvözlet Tokióba szállítása is túl sok problémát jelentett (Műértő, 2007. május), Debrecenbe pedig nem is jött festmény. Tájékoztatni kellett volna a közönséget arról, milyen biztosítási értéket képvisel akár csak egyetlen Leonardo-kép, mekkora az esélye az utaztatásának, és hogy milyen hatalmas eredmény egyetlen rajzot is idehozni külföldről. Igaz, a Szépművészeti kisbronza láttán még legalább egy onnan kölcsönzött rajzot is várna a látogató. Ezért félrevezető 50 luxszal megvilágítani az emeleti termet, a fényviszonyok ugyanis érzékeny anyagú műtárgyakat ígérnek - a teremben viszont fakszimilék sorakoznak, amelyek éppen azért készültek, hogy alaposan szemügyre lehessen venni a tanulmányokat. Persze soha rosszabbat, mint hogy még a fakszimilék számára is biztosítják azokat a nemzetközileg elvárt világítási és klímafeltételeket, amelyeket a hazai múzeumok többsége nem képes megteremteni.

A tárlat Magyarországon új arculatot és önálló honlapot is kapott. Nem szerencsés egy kiállítás arculatát olyan elemekből kialakítani, amelyek nem láthatók a tárlaton, de az elvet felülírta a koncepció: a Leonardótól származó képi toposzok is a tömegek megnyerését szolgálják. Nagy kár, hiszen a kiállítás látványos és különleges anyagának bármelyik motívumát felhasználva kiváló arculatot lehetett volna tervezni - ha már mindenáron különbözni kellett az eredetitől. Tartalmilag a honlap (lapzártánkig) értékelhetetlen volt, a bemutatott anyagról ugyanis nem tájékoztat; csupán rövid bevezető és látogatói információk szerepelnek rajta, valamint néhány reprodukció és kiállítási fotó - szöveges meghatározás nélkül. Csak magyarul olvashatók a hazai tárlat sajtóhírei, valamint néhány szenzációgyanús napilapcikk, például hogy egy japán tudós rekonstruálta Leonardo és a Mona Lisa hangját. A honlap azért is lenne fontos, mert éppen a Da Vinci-őrült célközönség tájékozódik elsősorban az internetről. Ha nincs saját tartalom - vagy még nem készült el a fordítás -, szükség lenne ismeretterjesztő linkekre, legalább a hazai fejlesztésű Web Gallery of Artra vagy Leonardo magyarra fordított írásaira, amelyeket a Neumann-ház szolgáltat. A külföldi linkek közül hiányzik az universalleonardo.org vagy a Sforza-emlékmű amerikai rekonstrukcióinak honlapja.

Cseppet sem kisebbíti a debreceni kiállítás számára Itáliában készített kolosszus értékét, ha a szervezők tudatják: Amerikában egy alapítvány támogatásával - szakmai bizottság felügyeletével - megmintázták a lovat, kiöntötték bronzból és 1999-ben felállították Milánóban. Párdarabja a Michigan állambeli Grand Rapidsban, kisebb méretű változata pedig a művész szülővárosában, Vinciben tekinthető meg. A Műértő kérdésére az olasz kurátorok úgy nyilatkoztak, hogy a most készített lófigura jóval hívebben követi Leonardo eredeti rajzait, mint az amerikai - ettől még a tájékoztatásért felelős szakembereknek meg kell említeniük a korábbi rekonstrukciós kísérletet is. Ráadásul a kiállítás további érdemeként lehetett volna kommunikálni: a debreceni ló hitelesebb, mint a márványtalapzaton álló bronzkolosszus a milánói lóversenypályánál.

A MODEM nem élt a kínálkozó lehetőséggel, hogy a kiállításhoz kapcsolódó kortárs projektet szervezzen magyar művészek szerkezeteinek és pszeudogépezeteinek bemutatásával. Ezt a témát egyáltalán nem merítette ki a Kempelen-projekt, ahol egyébként egészen más szempontok szerint válogattak a kurátorok. Ha Debrecenben a hirtelen jött vendégkiállítás munkái miatt nem maradt idő kortárs koncepció kidolgozására és az alkotások összegyűjtésére, lehetett volna pályázatot is hirdetni új művek létrehozására, ezáltal is erősítve a MODEM pozícióját a hazai művészetben.

A nagyobbrészt téves kommunikációban van pozitív momentum is: kiderül, Debrecen mennyire a sajátjának érzi a projektet. Talán nem volt még Magyarországon olyan kiállítás, amely ennyire kiemelt szerepet kapott volna egy város életében. Éppen csak a világszenzáció mindenáron való hirdetése helyett kellett volna az anyagáról szóló legfontosabb és legérdekesebb információkat közölni. Hogy kiderüljön, a nemzetközi multidiszciplináris projekt keretében létrehozott tárlat a reneszánsz egyik legnagyobb festőjének kevésbé ismert oldalát mutatja be: egy hihetetlen kreativitású alkotó gondolkodásmódját és találmányait szemlélteti különleges technikai apparátus segítségével, a digitális eszközöktől egészen a tárlat számára megépített szerkezetekig. Hogy a korábbinál is hitelesebb rekonstrukciót készítettek erre az alkalomra a művész monumentális lószobráról, és hogy a kiállítás anyagával még egy különleges és eddig nem utaztatott Leonardo-tanulmánylap is Magyarországra érkezett. És hogy a tárlat minden szempontból méltó bevezetése a reneszánsz 2008-as évének - még ha ezt nem is kommunikálják.

Prékopa Ágnes