Pressburger Csaba Az értelmiséginek tudnia kell, mikor "van helyzet"

Pressburger Csaba: A nyolcvanas évek végéig alapvetően jó volt vajdasági magyarnak lenni, jó volt magyarként része lenni a nagy jugoszláv elbeszélésnek. Bár a kisebbségek helyzete a titoizmus idején sem volt ideális, és a testvériség-egység örve alatt folyt a csendes asszimiláció, a „nacionalisták” megbélyegzése, a magyar nemzetiségűek túlnyomó többsége élvezte, hogy egy nagy, sokszínű és látszólag gazdag országban élhet, sőt, hogy ezt az országot, a több száz kilométerre elterülő tengerével együtt, a magáénak érezheti. A jugoszláviai magyar identitás különvalóságát az is erősítette, hogy Magyarországnak a rendszerváltásig nem volt túl vonzó identitásképző ereje a vajdasági magyarok számára. Mi sokkal tágabb korlátok között mozoghattunk gazdasági, kulturális, de még politikai vonalon is, mint anyaországi nemzettársaink. Aztán a nyolcvanas évek végétől kezdődően minden megváltozott: itt az elnyomásé, a háborúké és a meredek gazadasági hanyatlásé lett a főszerep, „odaát” pedig minden téren fejlődés volt tapasztalható. Az identitástudatuk meghatározó elemei nélkül maradó vajdasági magyarok a nagy szerb nacionalizmus burjánzására egyre inkább bezárkóztak, és egyúttal a talpra álló anyaországuk felé fordultak. A vajdasági magyar identitás is alapjaiban változott meg: ma már senki sem állítja, hogy a vajdasági magyar merőben önálló kultúrnemzet lenne, ne lenne része az egyetemes magyarságnak, ám még mindig erőteljes ennek az identitásnak a területi meghatározottsága, az, hogy „vajdasági”, de még véletlenül sem „szerbiai”. Míg a nyolcvanas évekig a „jugó” meghatározást kevés vajdasági magyar vette volna zokon, sőt, addig a „leszerbezésre” ma minden vajdasági magyar rendkívül érzékeny.

hvg.hu: Innen nézve a legutóbbi szerbiai elnökválasztás eredménye pozitív. Borisz Tadiccsal az européer irányzat ért el sikert. Közvetlenül az elnökválasztás előtt látványosan nem csatlakozott 21 magyar értelmiségi Borisz Tadicsot támogató nyilatkozatához. Miért nem?

P.Cs.: Nem mondanám azt, hogy látványosan nem csatlakoztam az aláírókhoz, inkább fontosnak tartottam megfogalmazni és közölni a támogató nyilatkozattal kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt azért, mert a benne foglaltakkal, az aláírók összeválogatásának szempontjaival, de a nyilatkozat közzétételének időpontjával sem értettem egyet, másfelől viszont azért, mert a vajdasági magyar nyilvánosságban egyfajta boszorkányüldözés vette kezdetét az aláírókkal szemben. Én is megkaptam már a „nemzetétől elbitangolt liberális ficsúr” minősítést, és attól kezdve morális kötelességemnek érzem, hogy a boszorkányüldözéseknek ne váljak néma cinkosává, még akkor sem, ha az adott „boszorkánysággal” magam sem tudok azonosulni. Ezért megpróbáltam érveket felsorakoztatva, nyilvánosan is elmondani a nyilatkozattal kapcsolatos fenntartásaimat. Akit bővebben érdekel a véleményem, elolvashatja a Symposion-line közéleti kultúrmonitor oldalán, ezúttal csak a legfontosabb ellenvetésemet említeném. A nyilatkozatot nem titkoltan a Borisz Tadics vezette Demokrata Pártban (DS) ötlötték ki, abban a DS-ben, mely büszke arra, hogy nem nemzetiségi alapon szerveződik, mint mondjuk a nemzeti kisebbségek pártjai. Elfogadhatatlan számomra és letűnt korokat idéz, hogy egy ilyen párt mégis nemzeti alapon toborozzon össze embereket politikai elképzeléseinek támogatására.

hvg.hu: Fontos ma Szerbiában az értelmiségi kiállás bármi, bárki mellett?

P.Cs.: Az értelmiségi kiállás fontosságát én csakis általánosságban, konkrét társadalmi és földrajzi kontextusoktól függetlenül tudom értelmezni. Úgy gondolom, hogy az értelmiségi előtt két út áll, és mindkettő egyformán elfogadható számomra. Dönthet úgy, hogy folyamatosan jelen lesz a közéletben, és mindenről elmondja a véleményét, de dönthet úgy is, hogy bezárkózik az elefántcsonttoronyba, vagyis hogy elzárkózik a közélettől és az állandó véleménynyilvánítástól, és kizárólag lelkiismeretes munkájával szolgálja a társadalmat. Ám vannak helyzetek, amikor egyetlen értelmiségi sem maradhat néma, amikor minden értelmiségitől egyértelmű állásfoglalás várható el. Az értelmiséginek tudnia kell, hogy mikor „van helyzet”, ez egészen egyszerűen elvárható tőle.

hvg.hu: Az egykori Jugoszláviának volt egy nagyon is nyugatos, nyelveket beszélő, friss elméletet olvasó, sokat utazó értelmisége. A háborúk idején úgy tűnt, emigrált, vagy ha maradt, elhallgatott ez a réteg. Hol van most?

P.Cs.: Általánosságban a szerbiai értelmiségi elitre nem jellemző az oly fokú pártpolitikai kötődés, mint mondjuk Magyarországon. Bár Magyarországon is inkább a konzervatív értékeket képviselő értelmiségnél érzékelem a pártelhivatottságot. Hogy ma a szerb elit helyzete milyen a „nagy” Jugoszláviában elfoglalt helyzetéhez képest, arról nem tudnék közvetlen tapasztalatból beszélni, hiszen a nyolcvanas években meglehetősen fiatal voltam. A szerbiai elit értelmiségnek ma megvannak a maga fórumai, ám ezek – akárcsak a többi átalakulóban lévő országban – eléggé elszigeteltek, nincs mérvadó hatásuk a hétköznapok szintjén.

hvg.hu: Belpolitikai tárgyú cikkeket, publicisztikákat ír, lapot szerkeszt. Egy kis méretű populációban, mint amekkora a vajdasági magyarság, hamar megismernek egy nevet, amely sokat fordul elő a sajtóban. Mire van hatása?

P.Cs.: Nehezen mérhető le, hogy egy-egy cikknek konkrétan mire és mekkora hatása van. Olykor fölfedezni vélek ok-okozati összefüggést egy-egy cikkem és egy-egy politikai intézkedés között, de persze nagyképűség volna azt állítani, hogy véleményemmel közvetlen befolyásom van a politikai szereplők döntéseire. A nevemmel pedig szerencsém van, mert szokatlan hangzása miatt könnyen megjegyznék akkor is, ha nem egy jól megírt cikk után következne, hanem csak úgy lógna a levegőben.

Újvidék, a péterváradi erőd óratornya Az egyetem fura urai sokaknak betettek

P.Cs.: Inkább botránynak, mint vitának nevezném a történteket. A nyilvánosság szinte egységesen ítélte el az újvidéki Magyar Tanszéket, amiért csak kilenc, többszemeszteres különbözeti vizsga letétele után lett volna hajlandó honosítani a Szegeden szerzett magyar tanári oklevelünket. Miközben köztudott volt, hogy az újvidéki vagy a belgrádi jogi karon egy külföldön szerzett jogi oklevelet vizsgák letétele nélkül, vagy legfeljebb egy-két különbözeti vizsga letétele után honosítottak. A felháborodás óriási volt, hiszen nem egyénekről szólt ez a vita, hanem egy vajdasági magyar csúcsintézmény általános viszonyulásáról a hazatérő frissdiplomásokhoz. Az oklevelemet azóta se honosították. Hogy mégis maradtam, annak viszont elsősorban magánjellegű okai vannak: egyszerűen itt érzem legjobban magam – egyelőre.

hvg.hu: Az újságírás mellett szépirodalmat ír. Hogy látja: a vajdasági magyar kultúra milyen viszonyban van a kortárs szerb kultúrával? Van átjárás? Fordítások, közös projektek?

P.Cs.: Úgy tűnik, kezd visszaállni a rend, és ismét egymásra találnak a különböző nyelveket beszélő, de itt élő vagy ide kötődő kortárs művészek. A 90-es évek előtt jellemző átjárás a vajdasági magyar és a szerb kultúra között egy rövid időre szinte teljesen megszűnt. Legalábbis én nagyon sokszor éreztem így, különösen a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején. A legfiatalabb művészgenerációknak szinte semmiféle kapcsolatuk nem volt egymással. Nem tudom, miért, talán csak egyszerűen így alakult. Még most sem tapasztalható oly fokú egymás iránti nyitottság, mint amilyen a Milosevics-éra előtti korszakot jellemezte, de meggyőződésem, hogy elkezdődött valami: itt-ott föltünedeznek közös projektumok, műhelyek, és ez nagyon jó. A fordítás egy pillanatra sem szűnt meg, de hát a szövegek fordítása egyénekhez kötődik, a kiadott fordításmű kis példányszámából meg elég nehéz lenne messzemenő következtetéseket levonni az egymás kultúrája iránti érdeklődésre vonatkozóan.

hvg.hu: A Balkán divatba jött az elmúlt évtizedben. A kortárs ex-jugoszláv művészet (minél inkább a Balkán „mélyéről“, annál jobban), a filmek, és persze a zene. Magyarországon is. Boban Markovicsra egy pesti külvárosi klubban pár éve százan voltak kíváncsiak, jórészt emigránsok, ma a Zeneakadémián meg a MÜPA-ban lép fel. Mit szól ezekhez a jelenségekhez?

P.Cs.: Boban Markovics el tud adni egy olyasfajta zenét, Emir Nemanya Kusturica pedig egy olyasfajta mozit, amely a Balkánhoz mérten ingerszegényebb környezetben éppen az impulzivitásával, szilajságával arat. Ugyanakkor ezeknek a művészi produktumoknak azért lehet ekkora sikerük Magyarországon, mert a Balkánról kialakított képzet Magyarországon meglehetősen felszínes. Így Markovics és Kusturica – hogy a két legismertebb névnél maradjak – könnyen el tudja adni egyre kevésbé autentikus, hogy ne mondjam: hamis művészetét. Talán így természetes ez: én is szeretem a Buena Vista Social Club zenéjét, a kubai értelmiségiek meg valószínűleg fanyalognak.

hvg.hu: A Symposion című, nagy hagyományú, Magyarországon is fogalommá vált folyóirat felelős szerkesztője. Benne van az ottani kortárs irodalmi életben, és valamiképp a vajdasági magyar "undergroundban", azaz valamiféle szubkultúrában is. Milyen ez a szubkultúra? S milyenek az esélyei?

P.Cs.: Ha vajdasági magyar undergroundról beszélünk, akkor elsősorban nem az irodalmat, hanem a színházat kell említeni. A színház berkeiben fedezhető fel ugyanis egy markánsabb underground vonulat, ami intézményhez, az Urbán András vezette Kosztolányi Dezső Színházhoz köthető. Az irodalmi underground mint szubkulturális, közösségformáló erő ma a vajdasági magyar kulturális életben nem létezik. Nincs olyan markáns műhely, mint amilyen a 60-as, 70-es, 80-as években az Új Symposion köré csoportosuló művészeké volt. Ennek egyik legfőbb oka nyilvánvalóan az, hogy sokan elmentek innen, akik pedig itt maradtak, azok vagy a magyarországi irodalmi undergroundba igyekeznek individuálisan beágyazódni, vagy olyannyira hermetikus irodalmat művelnek, hogy azzal nem képesek megszólítani az irodalmi underground potenciális közönségét.