1985-öt írunk. Amerika és a Szovjetunió között egyre csak élesedik a helyzet, az amerikai média abszurdnak tartja, hogy Ronald Reagan jóképű cowboyként egyenest belovagoljon a Fehér Házba, a nukleáris végveszélyt ábrázoló Doomsday Clock számlapján egyre közelebb kerülünk az atom-apokalipszishoz, a negyvenes években gyökeret vert "maszkos igazságosztó" mozgalom pedig megfáradt nyugdíjasok és az amerikai álomtól ellanyhult követőik esti sörözéseiként él tovább. A vietnami háborút az Őrzők Nixon kérésére egy hét alatt verik le mindenestül, a fegyvereiket eldobó katonák közül sokan személyesen akarják megadni magukat a láthatóan isteni hatalommal bíró szuperhősöknek.

Ezzel a felütéssel indul Alan Moore legendás képregénye, a Watchmen. Az igazságosztók legerősebbikét, a Komédiást (Jeffrey Dean Morgan) ujjnyi vastag ablaküvegen keresztül hajítják ki saját lakásából, a rejtélyes gyilkosságról pedig a kormány beavatottjain kívül csak saját társai tudnak. A képregény narratív alapját adó szuperhős, Rorschach (Jackie Earle Haley) gyakran retrospektív naplóbejegyzéseiből derül ki az egyes szereplők háttértörténete: a biztos halálba zuhant Komédiás legalább annyira volt háborús hős és veterán, mint amennyire terhes anyák gyilkosa és erőszaktevő is, halála mégis katalizálja a szereplőket és az érzelmeket egyaránt.

Moore története éppúgy áldozathozataltól tragikus, az ázsiai erkölcsi drámákhoz hasonlító világmegmentő krimi, mint amennyire kifigurázása a Superman-mítosznak és az amerikai képregény-aranykor idealista hőseinek. Alan Moore szerint képregénye nem anti-amerikai, inkább anti-reaganista. Olyan anyag, amely korának hatalmi politikájáról és félelmeiről szól, s amit olvasói nem feltétlenül nyugodt szívvel forgatnak. A Watchmen vége sanyarú. Az akciófilmek rossz toposzait meglovagolva a szintén Őrző Ozymandias (Matthew Goode), a világ legokosabb embere tárja fel az őt kérdőre vonó társai előtt az igazságot: atombombákkal kell elpusztítani a világ metropoliszait azért, hogy a nagyhatalmak végre összefogjanak.

Zack Snyder (300, Dawn of the Dead) ebből a Time, a Wall Street Journal, az Entertainment Weekly és számos más médium által piedesztálra emelt képregényből rendezett két és háromnegyed órás filmet - számos alkalommal hangoztatva, hogy mind a történet-, mind pedig a képkockahű rendezés hiánya könnyen aláaknázhatja a sikert, el kell kerülni hát a hollywoodi filmipar finomkodását. Azt a kódot, amit az elmúlt években egyre jobban, sokszor sikerrel írnak át a rendezők.

A sztorihűséggel és a rajongók által jól ismert képregénypanelek újraláttatásával nincs is semmi baj, erre bizonyíték is Snyder korábbi filmje, a thermopülai csatát megörökítő 300, amely szinte kockáról kockára adja vissza Xerxész és Leonidász csapatainak harcát. (Itt is meg kell jegyeznünk: hű képregényadaptációk megtekintése előtt nem szabad elolvasni az alapanyagot, ha igazán szórakozni akarunk, mert a történetszál minden egyes apró rezdülését ismerni fogjuk.)  A rendező azonban sokat akart markolni, és ezt megsínylette mind a hangulat, mind a történetvezetés. A közel három óra alatt az érezhetően epizodikus felépítés miatt a nézők háromszor is érezhetik, elkezdődött a film. A történetet nem ismerő mozilátogatók pedig nehezen kezelhetik a sokszor parttalannak és lassúnak tűnő cselekményvezetést.

A történet nem csorbul ki az egyes cselekményszálak elhagyása miatt, a nixoni Amerika pedig korhű és hangulatteremtő. A film kezdetén éppen elég az a pár másodperces jelent, amikor a Komédiás unottan keresi az esti tévéprogramot - a fél másodpercre bevágott MTV-szünetjelet a nézőtéren azonnal hangos kacagás követi, a közönség azonnal beilleszkedik a film világába. Ám a hangulatot a filmzene minden egyes alkalommal porig zúzza, ugyanis totális ellentétben van a jelenetekkel: a Komédiás temetéséhez legalább annyira nem illik Simon és Garfunkel Sounds of Silence-je, mint amennyire nincsen köze Nena 99 Luftballons-ának két Őrző, Silk Spectre (Malin Akerman) és Night Owl (Patrick Wilson) randevújához.

A szereplőválasztás tökéletes párhuzamban van az eredeti képregénnyel: az igazán karakteres hősöket (Rorschach és a Komédiás) igazán karakteres színészek alakítják (Rorschach gyakorlatilag az egész filmet elviszi a vállán), míg a többiek hozzák a képregény által adott, nem feltétlenül színpompás és jelentékeny szerepet. Az akciókoreográfia csak megerősíti a filmet - ennyi nyílt törést, közeli láblövést és nők elleni erőszakot csak a nagyon merész vagy dörzsölt veterán hongkongi és thaiföldi akciórendezők filmjeiben láthatunk. Igazi melléfogás csak az egyetlen szuperhős, Dr. Manhattan (Billy Crudup) esetében történt; tökéletes példáját láthatjuk itt annak, milyen könnyen elrontható egy szereplő a nem megfelelő karakterhanggal. Láthatunk még az eredeti képregényben nem szereplő blőd és hosszú, lánglövellésben kulmináló szexjelenetet az Őrzők miniűrhajóján, amit nézőtéren kellemetlen, értetlen csend követett.

A Watchmen kultuszképregényként kezdte, s most kultuszfilmnek szánták. Hiába előnye a politikától és emberi drámáktól terhelt, megbocsátásokkal és áldozatokkal meghintett történet és a hibátlan grafikai világ. Az amerikai közhelyeknek görbe tükröt tartó filmet mégis az amerikai közhelyek, a vártnál rosszabb produkciós csapat és a nem teljesen kidolgozott forgatókönyv rángatják le a szomorúan átlagos szintre. Olyan lett így, mint a zen - két kézzel mérték bele a jót és a rosszat egyaránt.

(Ha lenne rendszeres filmkritikai rovatunk, tízből hat pontot kapna.)