Öllös László
politológus, a Forum Kisebbségkutató Intézet munkatársa (52), Pozsony

Az ember felemásan érzi magát mostanában. Részben rosszul, részben jól. Rosszul azért, mert a mesterségesen élezett helyzet folyton eszébe juttatja a konfliktusokat, akkor is, amikor egészen másra kellene gondolnia.

Jól látszik, hogy amióta a szocialista-nemzeti koalíció kormányoz Szlovákiában, folyamatosan élezik a helyzetet. A nemzeti és a szocialista összekapcsolása robbanékony elegyet képes alkotni, erre számos példa volt már a térségben. Ha pedig mindezt azzal fejelik meg, hogy az egyenlőséget csak nemzeti keretben tudják elképzelni, és kijelentik, hogy egy kisebbségi csoport nem egyenrangú egy többségi csoporttal, nos, akkor veszedelmes keverék lesz az eredmény.

Természetesen a NATO és az EU kereti között a határokat nem fenyegeti veszély, ezt a vezetés is tudja, de folyamatosan fenntartja mégis a veszély látszatát. Feszültségkeltéssel, álproblémákkal. Ezt pedig csak fokozzák a Magyarországról gyakorta jövő kétértelmű szavak.

Pozsonyi utca Hétköznapi látószög © AP

A magyar politika eszközei korlátozottak, ha mindezen változtatni szeretne. Azért, mert a szlovák fél most érdekelt a konfliktus fenntartásában. A dolog nem csak a magyar kisebbségről szól, sokkal inkább a szlovák ellenzékről. Őket kell legyőzni, ez a szlovák kormánykoalíció célja; bebizonyítani, hogy ők gyengék, puhák, konfliktuskerülők. Ezt a stratégiát kipróbálták már az elnökválasztáson is, ne legyen kétségünk, ez következik a parlamenti választások előtt is. Efféle stratégiák éppenséggel Magyarországon sem ismeretlenek.

Ha a politikának nem is, a társadalomnak igenis komoly eszközei vannak a változás elérésére. Elsősorban is a nagyon széles és mély párbeszéd. Soha jobb lehetőségek erre nem nyíltak – s ez az ami optimizmussal tölthet el -: a nyitott határok, a korlátlan internet, az adathordozók széles köre, a közös kulturális projektek sokfélesége, mind hihetetlen lehetőség. Kulturális szinten zajlik is ez a párbeszéd, sokféle színtéren. De ez a problémák közvetlen politikai okát nemigen érinti. Erre volna pedig szükség. A kényes kérdésekről kellene beszélni, évekig, évtizedekig. Hosszú folyamat lesz.

Viliam Štrelinger
újságíró, a TASR szlovák sajtóügynökség munkatársa (47), Kassa

A multikulturális Kassán élek. Többféle kultúra, többféle nép és nyelv jellemzi ezt a várost és nagyfokú tolerancia egymás iránt. Kassát - mondanom sem kell - történeti és szellemi kapocs fűzi a magyar kultúrához, történelemhez. Rákóczi, Márai okán elsődlegesen, de hadd ne soroljam a történelem és kultúra nagy neveit. Ez ma is élő kapocs, és teljesen normális, hogy itt magyar szót hallani bárhol az utcán.

A jelenlegi szituáció Magyarország és a Szlovákia között egy nagypolitikai játszma eredménye, amelyet mindkét oldalon játszanak. Ha egy politikusnak gyors népszerűségre van szüksége, a legkönnyebb előrántani a vallás, vagy a nemzet fogalmait, hívószavait.

Az EU-ban élünk, de megvannak a magunk sajátosságai, a magyaroknak meg kell érteniük, hogy a szlovákok most büszkék az önállóságukra, saját politikai intézményeikre. A szlovákoknak pedig muszáj megérteniük, hogy a magyar kisebbségiek, Szlovákiában és más közép-európai országokban igenis érzékenyek a saját identitásukra. Ha létrejön annak belátása, hogy mind a két nemzetnek szüksége van a másikra, az segíthet beilleszkedni Európában. A tolerancia az első és legalapvetőbb dolog. Egy szlovák ember ugyanannyit ér, mint egy magyar ember.

Eva Andrejčáková
újságíró, szerkesztő, a SME című napilap munkatársa, műfordító (39), Pozsony

Fél életemet nyugat Szlovákiában, a Guta nevű kisvárosban éltem le, a város neve szlovákul Kolarovo. Itt nyolcvan szazalékban magyarul beszelő emberek élnek. Az apám ott, Gután született és amióta csak beszélni tudok, vele magyarul beszélünk. Az anyám Medgyesegyházán született, Magyarországon, vele pedig mindig is szlovákul beszéltem.

Gördülékenyebben megy nekem a „duma“ szlovák nyelven, de a nemzetiségem szempontjából ettől még nem változik semmi, s az érzéseim sem változnak: vagyok, aki vagyok, fele apám, fele anyám.

Éreztem már magam körül kellemetlent légkört, körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor még sejtelmem sem volt arról, hogy mennyire függ össze az én jóérzésem a családom történetének ismeretével. Keveset tudtam arról is, mennyire érdekes is tud lenni az, hogy kétnyelvű közegben nőttem fel. Sajnálom azokat, akik negatív módon tekintenek arra, ami pedig természetes és kézenfekvő: a beszédre.

Mi lehet az útja annak, hogy ez megváltozzon? A kultúrának ereje van. Kezdődhetne itt. Nagy kedvvel olvasni, hallgatni, nézni, egyszerűen csak észlelni, érdeklődni az információk iránt. Szeretni a művészetet. És sokat fordítani a két nyelv között. Nem csak ott, ahol hasznos vagy szép, hanem ott is, ahol illendő és fontos volna.

Szigeti László
a Kalligram könyvkiadó igazgatója (60), Pozsony

A kiadó igazgatójaként - nálunk szlovák és magyar nyelvű könyvek egyaránt megjelennek - természetesen érzékelem a feszültséget. Tisztában vagyok azzal is, hogy a gátlástalanság és ostobaság szókészletével élő kulturális tudatlanság az a puskaporos hordó, amely bármikor robbanhat. Mert a szó, ahogy egy dal is mondja, veszélyes fegyver. S ha buta, középszerű emberek jutnak hatalomhoz...

Párbeszéd, folytonos konzultáció, ez az egyetlen járható út. Különben marad a hidegháborús hangulat, az arrogancia, a végeláthatatlan méltánytalanságok sora. 1989-től szlovák szemszögből az egyetlen hiteles, őszinte, jó szándékú magyar politikus Göncz Árpád volt. Jelenleg nincs, aki pótolhatná.

"Kiröhögjük azt, ami van..."

"Ami konkrétan a nyelvtörvény-módosítást illeti, már most  látszik, hogy akik kitalálták, azok se gondolják komolyan. Alkalmazhatatlan, ugyanis. Ettől is fejlődésképtelenek a mi kelet-európai társadalmaink: törvényeket hozunk, amelyekről mindenki tudja, hogy nem tarthatók be. Gesztus-törvénykezés, vagy inkább szimbolikus törvénykezés zajlik. És aztán csodálkozunk, hogy a populáció nem bízik választott vezetőiben. Az a szerencsém, hogy akikkel mi itt, Pozsonyban dolgozunk, azok a szlovák kollégák, akik körülveszik az intézetet, kiröhögik ezt az egészet. Kiröhögjük azt, ami van." Szlovákiai magyar értelmiségiek közérzeti pillanatképei. Itt!

A szlovák-magyar viszony két szuverén állam viszonya, amelynek vezető politikusai olykor rejtett, máskor nyíltabb bizalmatlansági viszonyban állnak egymással, még akkor is, ha látszólag jól mennek a dolgok. Mert a mélyben kettős félsz forrong. Szlovák részről a területi integritás, magyar részről a kisebbségi magyarok identitásának veszélyeztetettsége. És mivel kölcsönösen nem hisznek egymás jóakaratában, forrong bennük meddőnek érzékelt szuverenitásuk frusztrációja és infantilizmusa. Mintha nem tudnák, hogy a szuverenitás önmagában nem egyenlő a korlátlan hatalommal, vannak határai, s mintha az sem tudnák, hogy a tisztességes ész, és a nagyvonalúság bölcsessége nélkül a szuverenitás önmaga ellensége.

A szuverenitás ténye önmagában még egyik állam politikai reprezentánsait sem jogosítja fel érzéketlensége, önkényességre. Ellenkezőleg, szövetséges európai államként Magyarországnak és Szlovákiának erkölcsi kötelessége a párbeszéd fenntartása, és a permanens párbeszéd tényszerű, a problémák megoldására fókuszáló tartalmakkal való megtöltése.

A szlovák-szlovákiai magyar viszony egy szuverén nemzet és egy alkotmányos státusz nélküli félmilliós, vagyis 10 százalékos magyar közösség aránytalan, kiegyensúlyozatlan, torz viszonyának terepe, amelyben különféle asszimilációs és védekező stratégiák feszülnek egymásnak. A torz, nem egyenrangú viszony feloldását nagyban segítené egy átfogó, a a magyar nemzeti kisebbség státuszát rendező szlovák törvény kidolgozása, amely az állam alapértékének hirdetné ki az érintett területeken a tényleges kétnyelvűség elvét. Ez a törvény garantálná, hogy a szlovák többség ne törvénykezzen a szlovákiai magyarok nélkül az identitásukat érintő dolgokban.

Ladislav Kerekeš
televíziós újságíró, riporter, CT (Cseh Közszolgálati Televízió) munkatársa (42), Kassa

Tévériporter vagyok, sokat tudósítok Szlovákiából és Magyarországról is, sokat utazom a két országban. A hétköznapok szintjén nemigen találkozom nacionalizmussal sem itt, sem ott. Mindenhol azt hallom, hogy az emberek nagyon sajnálják, hogy idáig jutott a helyzet. Meg persze azt, hogy mindenki békében szeretne élni. Úgy vélik, hogy az, ami történik, a politikusok felelőssége.

Mégis, ha az életkörülmények rosszabbodnak, ha válság van, az táptalajt ad a demagógiának, a nacionalizmusnak, a radikális hangoknak. A politikusok pedig ilyen helyzetben szeretnek könnyű megoldásokat, egyszerű válaszokat kínálni. És egy ellenség kijelölése az éppen ilyen válasz. A villámhárító szerepét tölti be.

Sajnos van is fogékonyság ilyesmire a társadalomban s mintha lassan átszivárogna a negatív üzenet. Ha folyamatosan azt hallják az emberek, hogy „veszély van”, akkor egy idő után látni kezdik a veszélyt. Kihegyezetté, érzékennyé válnak az ilyen üzenetekre. Én magam szlovák vagyok, Rozsnyón születtem, magyar közegben, és természetes, hogy használom a magyar nyelvet. Újabban Magyarországon megkapom, hogy „tót” vagyok, Szlovákiában pedig azt, hogy biztos magyar pártigazolványom van, azért tudósítok úgy, ahogy.

Szlovákiában a média elég komoly erőt mutat a nacionalizmussal szemben. Igen kritikus, a magyarországi és szlovákiai politikával szemben is. Kritizálja a magyar nacionalizmust - most főként a Jobbik megszólalásait -, de keményen bírálta Ficót is, amikor hisztérikusan reagált a Sólyom-látogatásra.  A miniszterelnök nem is kedveli a médiát, 2006 óta folyamatosan haragszik rá, és ezt egyfolytában el is mondja. A politikai ellenzéke gyenge. Az ellenzéki média viszont erős, és Fico szerint a média a kormány és az ország rosszakarója.

Szeretném hangsúlyozni az értelmiség felelősségét. Határozottabban és gyakrabban ki kellene állnia politikai kérdésekben. Még akkor is, ha az értelmiség alapvetően távol próbálja tartani magát a politikától, mondván, hogy az valami „piszkos” dolog. Ki kell állni és elmondani, hogy van egy határ, amit már nem szabad átlépni.