Sláger és Danubius: rántott hús somlóival

"Zenei szerkesztőként dolgoztam egy most megszűnő országos kereskedelmi rádiónál. Úgy döntöttem, megválok az összes CD-től, amit a kereskedelmi rádió alakulásától annak megszűnéséig játszottam, s én már eleget hallgattam. Ez összesen 193 dal, a legnagyobb slágerek!"

A fenti apróhirdetést egy vicces kedvű médiahekker jelentette meg azután, hogy az ORTT szerdán a Danubius  és Sláger rádiók frekvenciáinak továbbadásáról határozott. Az országos sugárzású, s ezért is leghallgatottabb két rádióállomásról persze igazságtalanság azt gondolni, hogy kétszáz dalt játszanak váltogatva, de hogy sokkal többről van szó, arra ne vegyünk mérget. 

Sokak szerint az elmaradott hazai közízlés konzerválói voltak ugyanis ezek a rádiók, s ez még akkor is így van, ha egyébként a programstruktúrát illető minden döntésüket nyilvánvalóan alá tudják támasztani valamilyen, a megcélzott korcsoporton elvégzett felmérés eredményével. Az adásba kerülő zeneszámokat mindkét zenei szerkesztőség előzetesen gondosan megvizsgálta, s csak olyanokat engedtek az éterbe, amelyekre felméréseik szerint a megcélzott közönség jól reagált.

A zenecsatornák kritikusai nem is felejtették el felemlegetni, hogy egész zenei műfajok maradnak a látókörükön kívül, de a szerkesztési módszer - apróbb módosulásokkal - zavartalanul működött. Legalábbis addig, amíg az MR2-Petőfi el nem kezdett könnyűzenét sugározni. Akkor derült ki, hogy a magyar hallgatók zenei érdeklődése jóval tágabb, mint azt a kereskedelmi csatornák képzelik. A kereskedelmi szempontból oly fontos fiatal közönség is, meg a hirdetők is kifejezetten szeretik, ha nem csak a minden kereskedelmi adón ismételt slágereket hallják újból. Az MR2 populáris rádióvá alakulását a két vezető csatorna azzal támadta, hogy a könnyűzene folyamatos sugárzása nem fér bele a közszolgálati tevékenységbe, de ugyanezzel a lendülettel igyekeztek jó képet is vágni a dologhoz. A közrádió sikere ugyanis feltámasztotta a lassan hanyatló rádiós piacot, s némileg növelte a szektorba áramló reklámbevételeket. A kereskedelmi adóknak, úgy tűnik, akkor esett le, hogy az általuk bejátszott szűk csapáson kívül is van pálya, amikor a versenytárs már vígan passzolgatott rajta.

Kétséges tisztaságú tender

Majtényi László ORTT-elnök lemondásával végződött a Danubius és a Sláger rádió frekvenciáira kiírt rádiós pályázat. Bármennyire is igyekezett a médiahatóság elnöke elérni, hogy tiszta döntés szülessen, a pártdelegáltakból álló testület - az SZDSZ által felkért tagot kivéve - éppen azt a két vállalkozást juttatta frekvenciához, amelyek kizárását Majtényi előzőleg szorgalmazta. A "szabálytalan" és az "irreális" pályázat győzelméről itt olvashat.

Rendkívül konzervatív rádiós piacnak nevezte a magyart Jeszenszky Zsolt tavaly egy HVG-cikkben. A Mahasz slágerlista-felelőse, a DJ-szakvizsga bevezetésének szószólója most bebizonyíthatja, hogyan képzeli a bevállalós rádiózást, a hírek szerint ugyanis őt kínálják meg a Fellegi-féle médiabirodalom novemberben induló zenei rádiójának, a Klassznak a zenei igazgatói posztjával. Ugyancsak többször bírálta a kereskedelmi rádiók gyakorlatát a Café Rádió főszerkesztője, Machán Frigyes, s külön érdekesség, hogy a zenei ízléstelenség elleni érveket évek óta soroló Machán (aki DJ Nesta néven talán ismertebb) rádiója éppen a Sláger rádió frekvenciáját megszerző FM1 konzorcium tagja (az Est Media Grouppal együtt), habár a Café-főszerkesztő leendő szerepe nincs tisztázva, s ő sem kíván róla nyilatkozni.

Zenei igénytelenségen egyébként praktikusan azt értik a megszólalók, hogy a nagy rádiókban csak az abszolút mainstream zene kap helyet. Ez persze ennél bonyolultabb, mert az említett rádiók is időről időre finomítanak, alakítanak arculatukon: a Sláger például eljutott az 50-60-70-es évek slágereitől napjainkig, s a Danubius is igyekezett nyitni más stílusok felé, ám mégis elmondható, hogy aktuális adatbázisuk becslések szerint néhányszáz zeneszámból állt (a szerkesztőszoftver tehát ennél szélesebb palettából nem is válogat), szemben például a Café által váltogatva játszott nagyjából kétezer dallal.

A Café esetében például heavy rotation, vagyis gyakran játszott kategóriába esik egy olyan zeneszám, amelyet naponta kétszer leadnak, míg a nagy kereskedelmi csatornáknál akár kétóránként is az éterbe küldhetik ugyanazt az - előzőleg valóban gondos szűrésen átesett - zeneszámot. Ezért alakul ki a hallgatóban olyan érzés, hogy mindig ugyanaz megy, s aki közülük azt gondolja magáról, hogy ennél sokszínűbb zenei kínálatot is képes befogadni, az vélhetően átkapcsol máshova. Ez utóbbi persze eddig is, s továbbra is élő opció, de ne felejtsük el, hogy nem egy-két rétegrádiót ért a korlátoltság vádja, hanem azt a kettőt, amely a frekvenciaszűkösség miatt éppen a két lehetséges országos, jóformán mindenki által hozzáférhető kereskedelmi hullámhosszt birtokolja. 

Leginkább tehát így fejthető ki, mit jelent az a kritika, hogy a Sláger és a Danubius a zenei világ igen szűk keresztmetszetét mutatja/mutatta csak meg. Döntéseik nyilván mindig igazolhatók voltak különféle fókuszcsoportos felmérésekkel, s teljesen egyértelmű, hogy milliók ízlését elégítették ki napról napra maximálisan, de a változatosságnak ez mégiscsak olyan foka, mint amikor két éven keresztül minden nap rántott húst ebédel az ember somlói galuskával. Ízlésről ugyan nem érdemes vitatkozni, s persze tökéletesen igaz az is, hogy a rántott hús (a somlóival együtt) az emberöltők alatt már bizonyított, de azért talán az sem baj, ha ugyanannak a fogyasztónak másra is keletkezik igénye. Ez leginkább azzal érhető el, ha mással is megkínálják.

K. G.