A berlini International moziban 551 szék van. Ezen a hétköznapi kora estén jó háromnegyedig telt a ház, vagy talán még többen is vannak, csak az első sorok üresek. Pedig a film nem ígér sokat. Egy kis észak-németországi falu története a 20. század elejéről, ráadásul fekete-fehérben. De amikor két és fél óra elteltével befejeződik a vetítés, a közönség szinte néma csendben ül, ki-ki a gondolataival elfoglalva bámulja a stáblistát. „Ez volt a szüleink, meg a nagyszüleink világa” – mondja kifelé menet egy középkorú férfi, inkább csak úgy, maga elé, aztán elkezdi újrabekapcsolni a mobiltelefonját. Pedig A fehér szalag (Das weisse Band) című film után nincs késztetése az embernek, hogy azonnal visszakapcsolódjon a mai világba. Inkább azon töpreng, hogy a filmben látott figurák, a történet, a karakterek, a társadalom akkori szabályai mennyiben adnak magyarázatot a közelmúltra, vagy akár a mára is.

A történet, bár egyszerű, horrorfilmnek is nevezhető – anélkül, hogy a nézőnek ijesztő jeleneteket kellene végigborzongania. A horror éppen akkor történik, amikor az ajtón kívül maradunk, és így még borzalmasabbnak tűnik, mint a valósággal való szembenézés.

Ez az alaphangulata Michael Haneke rendező Cannes-ban Arany Pálma díjjal kitüntetett, a jövő évi Oscar-díjért Németország képviseletében ringbe szálló új filmjének. A történet az első világháború előtt játszódik, egy első ránézésre átlagos falu hétköznapjaiban. Az akkori világban fellelhető minden társadalmi réteget egy-egy család képvisel, ennyiben leképezve az egész század eleji társadalmat. Megismerjük a látszólag nagyvonalú, de kíméletlen báró-földbirtokost, akitől a falu megélhetése függ. Az álszent papot, a cinikus orvost, a kicsit mást akaró, de félénk tanítót, a fölfelé hajlongó, lefelé kíméletlen intézőt, a kiszolgáltatott zselléreket – mindenki és minden együtt van, ami csak a később zokszó nélkül eltűrt, sőt lelkesen üdvözölt diktatúrához kell.

A történet a faluban, közvetlenül az első világháború kitörése előtt megesett titokzatos bűntényekről szól. A helyi orvosnak halálos csapdát állít valaki: két fa közé kihúz egy vékony drótot, amiben a doktor a lovával felbukik. A báró hatéves fiát betegre verik, az intéző újszülött fiára rányitják az ablakot, amibe a csecsemő kis híján belehal, a szegényparaszt felesége halálos balesetet szenved munka közben, a bábaasszony fogyatékos fiát megkínozzák, később meg is ölik. De minden szerencsétlenségnél hátborzongatóbb a falusiak mély hallgatása a szörnyű tettekről.

Hogy ezeket ki követte el, sosem derül ki, de ott lebeg a gyanú, hogy a falu feltétlen engedelmességhez szokott gyerekei, akik valahogy mindig ott voltak a tetteknél, sokat tudnak a történtekről, és sok esetben a felnőttek akaratát hajtják végre. Amit a film bemutat, az a lövés előtti csend. Egy fegyelmezett, autoriter, fagyos levegőjű társadalomról szól a történet, és a nézőnek kell gondolatban befejeznie, amit látott: egy ilyen társadalomban a robbanás, a háború az egyetlen kiút, ami feloldhatja ezt a békebeli poklot.

A hangok és a zörejek teszik hallhatóvá a faluban uralkodó atmoszférát. A lakók mély hallgatásba burkolóznak, szinte tapintani lehet a csendet. Minden padlórecscsenést felerősítve hallunk. Az emberek letompított élete beleköltözik a tárgyakba, ott nyöszörög a bútorokban, a gyerekek kikeményített fekete vászonruhájában. Itt senki sem bűntelen, egyetlenegyszer hangzik fel szívből jövő ártatlan gyerekkacaj a háttérből, de az is akkor, amikor a paraszt kamasz fia – és a néző – megtudja, hogy az apja felakasztotta magát. Még ott hintázik a kötélen a holttest, s közben a mit sem sejtő gyerekek vidám kacaja hallatszik.

A filmben a nevek nem fontosak, az embereket a foglalkozásuk, a minitársadalomban elfoglalt helyük jellemzi. A lelkész alakja a legjobban kidolgozott, maga a megtestesült ridegség és tekintély. Összeszorított szája egyetlen vonalként feszül, arca mint egy merev maszk, és ugyanez tükröződik 12 éves fia arcáról is. Egy kulcsjelenetben a lelkész megfenyíti a fiát, de a néző csak elképzelheti a jelenetet: a kamera a csukott ajtó előtt marad, amikor a fiú – aki apját kötelességszerűen Herr Vaternek szólítja – maga hozza a vesszőt, hogy őt és a nővérét a vacsoráról való néhány perces késésért megvesszőzzék.

A fehér szalag címet a film onnan kapta, hogy a lelkész gyerekeinek ilyen karszalagot kell hordaniuk, ami gyermeki botlásaik közepette is emlékezteti őket a jóság és engedelmesség parancsára. Ebben a világban bűntett, ha a kamaszfiú maszturbál, ezért apja az ágyrácshoz kötözi, és akkor sem engedi el, amikor a szomszédban ég a pajta – ami szintén felderítetlen bűntény marad. Az asszonynak viszont – jelen esetben a bábaasszonyról van szó – akkor kell előrehajolva rendelkezésre állnia, amikor a férfinak ehhez kedve támad, és ez a patriarchális, tekintélyelvű társadalomban természetes. Minden eltorzul, a reflektorfény élesen rávilágít erre a kegyetlen világra, amit a szereplők látszólag elfogadnak, és ezáltal mintegy hitelesítenek.

A történet az osztrák–magyar trón várományosának szarajevói meggyilkolásával és a hadüzenettel fejeződik be. A néző pedig hazafelé menet nemcsak a rejtélyes bűnesetek megoldásán gondolkozhat, hanem a háború mélyebb összefüggésein és azon is, hogy a filmbéli gyerekek akár az ő felmenői is lehettek volna.

WEYER BÉLA / BERLIN