„Befejezetlensége ellenére is teljes, miként bizonyos Kafka-novellák, amelyek belső értelme minden befejezést lehetetlenné tesz.” E szavakkal áradozott Arnold Schönberg osztrák zeneszerző kétfelvonásosnak hagyott Mózes és Áron című operájáról a kor- és pályatárs, Igor Sztravinszkij. A torzóban maradt művet az elmúlt fél évszázadban számos operaház úgy tűzte műsorára, hogy vagy csak az elkészült két felvonást játszotta, vagy azt kiegészítette a harmadik felvonás szövegének prózai elmondásával. Ez utóbbi módon vitték színre elsőként Magyarországon is Kocsis Zoltán vezényletével, a tavalyi miskolci operafesztiválon. A karmester saját bevallása szerint éppen ezen a premieren jutott arra az elhatározásra, hogy az operatorzót be kell fejezni. Mint azóta többször is hangoztatta, számára katarzisrombolónak – sőt, ahogy mondta, „röhejesnek” – tűnt, hogy a harmadik felvonásban csak beszéltek.
 HVG |
Az örökösök engedélyével és a bécsi Schönberg-központban őrzött néhány vázlat alapján Kocsis egy teljes felvonásnyi zenét írt. A munka során saját ötletei mellett megpróbálta hűen követni Schönberg alkotói módszerét és az általa kitalált dodekafon kompozíciós technikát is, amely szakít a klasszikus hangnemekkel, és alapegységének a Reihét, vagyis a tizenkét egyenrangú hangból álló sort tekinti. Az így kiegészített darab elsőként január 16-án szólal meg félszcenírozott előadásban a budapesti Művészetek Palotájában. Kocsis megpendítette, hogy mások is befejezhetnék a darabot, akár egy nemzetközi komponistaverseny keretében.
A zenetörténet ismer egyéb, mások által befejezett operákat is. Így például Schönberg honfitársa, Alban Berg Luluját. Amikor Berg 1935 karácsonyán elhunyt, még csak a harmadik felvonás első jeleneténél tartott. Bár Zürichben 1937-ben így is színre vitték a végzet asszonyáról szóló darabot, a későbbi előadásokon különféle módokon próbálták pótolni a hiányzó taktusokat – beszéddel, filmrészletekkel. Jó négy évtizeddel később Pierre Boulez francia karmester Párizsban az ugyancsak osztrák Friedrich Cerha zeneszerző Berg stílusában alkotott és autentikusnak elfogadott kiegészítésével mutatta be az operát. Schönberg és Berg műve között „az a különbség, hogy a Lulu tulajdonképpen Cerha befejezésével nyerte el az értelmét, Berg ugyanis be akarta fejezni operáját, Schönbergnek azonban kétségei lehettek műve befejezését illetően. Bár a bécsi Staatsoperben máig a kétfelvonásos Lulut játsszák, másutt többnyire Cerháét” – magyarázza a HVG-nek Mesterházi Máté zenetörténész.
Többen is írtak befejezést Giacomo Puccini utolsó operájához, az 1920 és 1924 között formálódott Turandothoz, amelynek záró duettjét és végső fináléját a komponista, gégerákja miatt, már nem tudta elkészíteni. Bár végakarata alapján pályatársának, Riccardo Zandonainak kellett volna elvégeznie az utolsó simításokat, végül a vázlatok alapján Franco Alfano tette meg ezt, Puccini fia, Tonio kifejezett kérésére. A Scalában tartott premieren azonban – mivel nem tetszett neki Alfano befejezése – Liu halála után Arturo Toscanini karmester leintette a zenekart, és a közönséghez fordult: „itt véget ér az opera, mert ezen a ponton a szerző meghalt”. A kor megkérdőjelezhetetlen szaktekintélye ezután számos változtatást kért Alfanótól, aki teljesítette azokat, így ma két Turandot-befejezését tartják számon. A művet általában a második verzióval szokták előadni, bár az 1980-as évek elején egyszer Londonban a Toscanini által elvetettet szólaltatták meg, és némely kritikusok azt érezték jobbnak. Készült egy harmadik befejezés is a Turandothoz, Luciano Berio kortárs olasz zeneszerző tollából. Azt 2002-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be. „Berio úgy nyilatkozott, meggyőződése, hogy Puccini ilyesféle elmosódott, halk befejezést képzelhetett el, ám ami megszólalt, az leginkább a Puccini-kortárs, Alexander Zemlinsky stílusát idézte” – teszi hozzá Mesterházi.
Magyar vonatkozása is van a librettóit saját kezűleg író Richard Wagner egyik tervezett operájának, a Wieland der Schmied (Wieland, a kovács) című darabnak. A német zeneszerző ugyanis mégsem komponálta meg, és a szövegkönyvet Liszt Ferencnek ajánlotta fel, aki szintén eltekintett a megzenésítéstől. Helyettük „a Zeneakadémiát később igazgató Mihalovich Ödön írta meg a darab zenéjét, és operáját Pesten elő is adták” – meséli Kovács Sándor zenetörténész.
Különös utóélete volt Mogyeszt Muszorgszkij Hovanscsina című operájának. Az 1881-ben elhunyt szerző megírta ugyan a darab vázát, ám a hangszerelésre már nem maradt ideje. Nyikolaj Rimszkij-Korszakov hamar pótolta az elmaradást, és a premieren ez a verzió szólalt meg. Később, az 1913-as párizsi bemutatóra Igor Sztravinszkij és Maurice Ravel rukkoltak elő egy közös hangszereléssel, a premieren azonban a közönség különös zenei hibridet hallhatott, mivel a basszus főszerepet, Doszifejt alakító orosz Fjodor Saljapin a saját megszólalásainak zenekari kíséretében ragaszkodott Rimszkij-Korszakov változatához. Talán ez is volt az oka, hogy a Sztravinszkij–Ravel-féle közös hangszerelés nem terjedt el. De utóbb Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerző is befejezte a Hovanscsinát, ezt 1960-ban a leningrádi Kirov Operában mutatták be, bár Bojti János zenetörténész egy tanulmányában úgy vélekedett, hogy az sem tekinthető stílushűnek. Hamarosan kiderülhet, hogy pontosan mit értett ezen Bojti, mivel ő is meghangszerelte a Muszorgszkij-operát, és az ő verzióját a hírek szerint a közeljövőben megszólaltatják a pesti Operában.
LINDNER ANDRÁS
