A 2010-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon a változatos technikával készült Erkel-sorozat elengedhetetlen volt. A zeneszerző, a Budapesti Filharmónia Társaság alapítója, a Zeneakadémia direktora, a Nemzeti Színház, az Operaház zeneigazgatója és nem utolsósorban a jeles sakkmester születésének 200. évfordulójáról morális kötelezettségük volt megemlékezni a fesztiválszervezőknek. A nagy magyar klasszikusokkal, mint amilyen Az ember tragédiája vagy Erkel zenedrámái, a huszadik század végi, huszonegyedik század eleji színházi világ nehezen birkózik meg. Vagy groteszkre, vagy túl pátoszosra sikerül a megközelítés – a groteszk ma elviselhetőbb, mint a pátosz.

Erwin Schrott

Budapesti Fesztiválközpont Kht.

Erkel ürügyén a romantika évszázadára is rávilágított a fesztivál. Különös, meglepően hatásos (és sikeres) kísérletet prezentált a Budafoki Dohnányi Zenekar, amely Hector Berlioz drámai legendáját a Faust elkárhozását mutatta be a színész-rendező Lukáts Andor rendezésében. Berlioz Faustja kedves lehet a hazai publikumnak, hiszen a pattogó Rákóczi-indulót e mű részeként komponálta – a hagyomány szerint Pesten – a francia mester. A három jelentős szólistát és nagy kórust (Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Nemzeti Énekkar Férfikara, MR Énekkar) foglalkoztató alkotást kitűnően lehetett elhelyezni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem impozáns terében.

Horváth Csaba koreográfiája és táncosai igen mozgalmassá tették a valójában statikus, inkább oratórium, semmint opera szerkezetű kompozíciót. A zenében azonban olyan sok a feszültség, a drámai erő, hogy joggal kerestek például Salzburgban is színházi keretet az előadáshoz.

Lukáts Andor, aki elkezdett érdeklődni az opera műfaja iránt, tapintatosan és értőn viszonyul a műhöz. Füstöt és káprázatot mellőzve, a darab szellemiségét bontotta ki. Jobb lett volna, ha magasabb kvalitású énekeseket irányíthat. Faustot Michael Suttner énekelte kellően franciás nazalitással, de fáradt hangon, Evert Sooster erőteljes Mephistójából a biztonság hiányzott. Margit szólama kisebb, a „Mädchen für alles” szerepkört ellátó Wiedemann Bernadett, mint szokott, zeneileg pontosan teljesített. Verdi Requiemjében, amely szintén az „operás” alkotások közé tartozik, ugyanazzal a nem túl árnyalt színskálával dolgozott.

A fesztivál sztárja tagadhatatlanul az uruguayi basszbariton, Erwin Schrott volt, aki sajnos nem egyedül lépett pódiumra a Müpában. Auxiliadora Toledanót kapta partnerként. (A spanyol énekesnő a 2009-es Operalia egyik díjazottja, a díj pedig a Budapesti Tavaszi Fesztiválon való fellépés volt. Már akkor is sejtettük, valamiféle latin szolidaritás emeltette ki a maximum közepesre értékelhető szopránt a mezőnyből.) Így Schrottnak kettő helyett is kellett iparkodnia, hogy a lassan fölengedő közönséget feltüzelje.

A magyar fanyalgók a legkülönbözőbb „rágalomáriákkal” kísérték a koncertet, „itt van in cognito Netrebko” (nem volt), vagy: „ezt a fickót a melegek és a nők találták ki…” Talán fülükön ültek, mert a „fickó” orgánuma, technikája kifogástalan, színészként pazar, a stílusa gáláns és kollégiális, a szakma minden titkát ismeri. Mire magánszámaihoz, a tangók előadásához ért, a közönség is rájött e titkok nyitjára és forró ünneplésben részesítette a magyar Quartett Escualóval egyetemben. A négy szóló ária persze nem nagy program, de hát ki tudná egy teljes operaelőadásban megfizetni Schrottot? Pedig érdemes lenne spórolni rá, mert korunk egyik legjelesebb és legkorszerűbb énekes színészéhez lenne szerencsénk. Talán egyszer, máskor.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely