Ahogyan a csecsemő is mindannyiszor megdöbben, majd megkönnyebbülten felnevet, amikor a mamája váratlanul játékosan megijeszti, ugyanúgy a néző is vágyik arra, hogy a filmvászon előtt az életveszély kockázatát megspórolva élhessen át rémisztő dolgokat. Ezzel a hasonlattal világította meg a borzongás koronázatlan királya, Alfred Hitchcock egy 1960-as – nem mellesleg egyik klasszikusa, a Psycho bemutatásának apropóján készült – BBC-interjúban, hogy szerinte miért népszerű az általa tökélyre fejlesztett thriller műfaja. Bár az említett vágyat univerzálisan emberinek vélte, a szóban forgó zsáner korántsem mindenütt tudott gyökeret ereszteni. Máig leginkább az angolszász világban kedvelik, míg például Magyarországon mostanában bontogatja szárnyait (az új trendbe sorolható filmekről lásd táblázatunkat).

HVG

A műfaj megnevezésére nincs magyar kifejezés, ám semmiképpen sem tévesztendő össze a krimivel. Egy thrillerben nem a bűntett felgöngyölítésén, az igazság kiderítésén, diadalán van ugyanis a hangsúly, hanem a nyomozás élményén, a bűn megértésén. Míg egy klasszikus Agatha Christie-történetben a tettes leleplezése okozza a katarzist, a thrillerben – ahogy a neve is jelzi – a néző félelme, a hideglelés élménye a cél. Így például az említett Psychóban a bűnesetek bonyolult pszichológiai hátterével szembesül a néző, az 1935-ös 39 lépcsőfok pedig Hitchcock egyik kedvenc motívumát, az ártatlanul megvádoltság lélektanát boncolgatja. Az efféle borzongatás újabb klasszikusává nőtte ki azóta magát az amerikai Brian de Palma vagy David Fincher. Az előbbi az 1980-as Gyilkossághoz öltözve című filmjében, az utóbbi az 1995-ös Hetedikben és a 2002-es Pánikszobában rémisztett hatásosan.

Az elmúlt években több magyar rendező is megpróbálkozott az angolszász műfaj meghonosításával, a mostani filmszemlén három alkotást is e kategóriába lehet sorolni. Az ezredforduló óta bő fél tucat filmben tetten érhető próbálkozások annyira újnak számítanak, hogy a jelenségről még nem született szakmai áttekintés – a HVG információi szerint a Filmvilág című szakorgánum a közeljövőben tervezi ezt.

„A fiatalok kacérkodnak ugyan a műfajjal, de elejétől végéig klasszikus, angol–amerikai thriller nálunk még nem született” – von mégis mérleget a HVG érdeklődésére Kolozsi László filmkritikus. Ennek okát legfőképp a magyar filmes hagyományban látja. A rendezők továbbra is inkább szerzői, saját film elkészítésére törekszenek, és ódzkodnak a jól bevált zsánerektől. A Kontrollt például nehezen lehetett volna ebbe a körbe sorolni, ha Antal Nimród rendező nem építi egész filmjét arra a feszültségre, hogy vajon az áldozatait a metró alá lökdöső kapucnis gyilkos azonos-e az életből kiábrándult és a föld alá költözött – Csányi Sándor által megformált – szimpatikus főhőssel – hoz példát Schreiber András filmkritikus. Az Egyesült Államokban született és ottani filmeken szocializálódott Antalnak egyébként a múlt héten bemutatott, hollywoodi sztárokkal forgatott munkája, A szállítmány is thriller, pontosabban annak egyik alfaja, akcióthriller.

A nyomozó egy jelenete. Nyitott a vége © Revizorline

Kolozsit látszik igazolni, hogy a magyar filmekben – minden igyekezet ellenére – általában csak részben jelennek meg a műfaj klasszikus eszközei, patentjai. Kevés markáns példát lehet találni az egyik fő mesterfogásra, a suspense-re (a filmes zsargonban izgatott várakozásnak, késleltetett feszültségkeltésnek fordítják): amikor a beavatott néző előre tudja vagy sejti, mi fog történni a gyanútlan szereplővel. A szakértők suspense-szerűnek tartják Mátyássy Áron Utolsó idők című tavalyi filmjében például, amikor a bosszúálló főszereplő szembekerül húgának megerőszakolóival, és a néző már tudja, hogy lőni fog.

Fontos műfaji hozzávaló (lenne) a cliffhangers, ahogyan a szakértők a nyitott, lezáratlan végű filmeket nevezik. A nyomozó főhőse, Malkáv Tibor, a mélységesen introvertált boncmester például az utolsó képsorokon megnyílik a végig őérte rajongó pincérnő előtt, és gyöngéden kisminkeli. A nézőre azonban ez akár hátborzongató hatással is lehet, hiszen a film elején a főhős ugyanezekkel a jól begyakorolt mozdulatokkal festette ki az előzőleg felboncolt hullákat is. A thrillerek főszereplői amúgy általában esendőek, azaz a karakter bűnös és áldozat is egyben. Malkáv Tibor is kénytelen pénzért embert ölni, a szélhámosfilm alműfajba sorolt Kaméleonban pedig a publikum végül már-már megsajnálja a házasságszédelgéseibe, csalásaiba belebonyolódó Gábort.

A téma és a felhasznált filmes eszközök alapján szakértők általában könnyen beazonosítják az egyes magyar alkotások külföldi előképeit. „A Kontrollban amerikai és francia mozik hatása érződik, mindenekelőtt Luc Besson hasonló tematikájú, 1985-ös Metrójáé” – így Schreiber. A nyomozóban a magának való, zárkózott hős miatt többen is skandináv, dán elődöket vélnek felfedezni. „A Dobó Kata–Kern András-duettre épülő, a napokban bemutatott Halálkeringőben, valamint az amerikai Daniel Young által Magyarországon forgatott Szobafogságban pedig David Fincher hatása érezhető. A filmek közös jellemzője ugyanis, hogy szűk terekkel és kékesszürkés szűrt fényekkel érik el a félelmet keltő sejtelmességet” – magyarázza Kolozsi. De egyikükben, a Halálkeringőben másik, a thrillerekben szokásos technikát is alkalmaztak, az úgynevezett mozaikos szerkesztést. E módszer lényege – amit tökélyre fejlesztett a Memento című 2000-es amerikai opus –, hogy a néző fokozatosan, a főszereplő emlékfoszlányaiból, puzzle-szerűen maga rakja össze a történetet, ám a Dobó–Kern-kamaradarab feltehetően azért is kapott olyan lesújtó kritikákat, mert abban már a legelején kiderül, „ki a gyilkos” – vélekedik Hungler Tímea filmkritikus.

A HVG által megkérdezett filmes szakírók szerint több oka is van, hogy Magyarországon ilyen későn nyúltak e műfajhoz. Bár idehaza az utóbbi fél évszázadban csak művész- (mai szóhasználattal: szerzői) filmet illett készíteni, „a most a thriller felé mozdult nemzedék már zsánerfilmeken nőtt fel, számukra Brian de Palma vagy Martin Scorsese ugyanolyan klasszikus, mint az 1960-as, 1970-es évek magyar újhullámának rendezői” – jelzi a változást Kolozsi. További okként említik, hogy a magyar irodalmi hagyományokból (talán Móricz Zsigmondot leszámítva) hiányoznak a nélkülözhetetlen előképek, a mások mellett Charles Dickens által megteremtett, az utcák, a sikátorok életét behatóan ismer(tet)ő realista regények, nem is beszélve a színvonalas krimiirodalomról. De a thriller késlekedéséhez Hungler szerint az is hozzájárulhatott, hogy „a legelső, 1931-es magyar hangosfilm, az ősthriller jegyeit felmutató A kék bálvány megbukott, míg az ugyanabban az évben készült Hyppolit, a lakáj őrült siker lett. A producerek ebből azt szűrték le, hogy a magyarok a vígjátékot szeretik.” Ráadásul „a thriller az izgalmakon túl mindig egyben társadalomkritika is, márpedig Magyarországon a második világháború után efféle üzeneteket hoszszú ideig nem lehetett megfogalmazni” – teszi még hozzá Kolozsi.

Mindazonáltal ismert a műfaj határait súroló néhány szárnypróbálgatás, így például András Ferenc 1982-es filmje, a Cserhalmi György által játszott taxisofőr magányos bosszúhadjáratát végigkövető Dögkeselyű. De végső soron Janisch Attila művészfilmjeit is ide lehet sorolni, hiszen például az 1997-es Hosszú alkonyban történik ugyan bűntény, ám annak részletei homályban maradnak, a nézőnek csak a dermesztő hitchcocki légkör marad.

A magyar filmgyártás egyre nyitottabb a zsánerekre. A mára szakmányban készülő vígjátékok árnyékában nemcsak az első thrillerek jelentek meg, hanem talán a sci-fik is. Legalábbis idesorolható a tavalyi filmszemlén bemutatott 1 és az Adás is.