Operagála Komlósi Ildikóval és José Curával
július 30. (a Veszprémi Ünnepi Játékok keretében)

A királynék városában, jó időben a várban tartják a koncerteket. A veszprémiek szerencséjére a közelmúltban modern sportcsarnok épült. Az Aréna a hangulatot ugyan nem kölcsönzi, az egyszeri események megtarthatóságát viszont bizonytalan időjárás esetén is szavatolja. Az akusztika sajnos nem túl jó, vagy a hangosítók nem „ültek” a helyzet magaslatán, így akusztikailag kevéssé értékelhető hitelesen a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának teljesítménye. Annyi mégis eljutott a hátsó sorokba is, hogy az együttes a temperamentumos argentin karmester vezényletével roppant színvonalasan játszik. A műsor egyáltalán nem volt laza nyáresti közhelygyűjtemény. Ellenkezőleg, a dráma, a mély érzések, a nagy formák kerültek előtérbe, cáfolva azt a hiedelmet, miszerint a fesztiválközönség nem kedveli a komoly dolgokat. Pedig nem zenei ínyencek ültek a nézőtéren (számos nagyra becsült, de a feinschmeckerségtől messze álló ismerőssel találkoztam).

José Cura és Komlósi Ildikó

Veszprémi Ünnepi Játékok

José Cura első, 2000. nyári budapesti fellépése óta általános kedvence a magyar publikumnak, szívesen jön Magyarországra, de operaszínpadra csupán Szegeden lépett. Ha kérdezik, miért ott, és az Andrássy úton nem: rendszerint azt mondja, nem tudtunk megállapodni. (A szilveszteri esztrádját nem számíthatjuk operaházi fellépésnek.) Veszprémben in medias res a Bajazzók lélegzetelállító Prológjával vágott a dolgok közepébe, ékesen bizonyítván, hogy akárcsak felfedezője, Plácido Domingo hangját, az övét baritonális tónusok színezik. A finoman megszólaló Intermezzo alatt kicsit pihent, és visszaváltott jelenlegi fachjára, Canio áriájával. Komlósi Ildikó Bouillon hercegnő bonyolult áriájával lépett először színre: az Adriana Lecouvreurből való részlet sem a könnyen felismerhető gálaszámok egyike, mégis komoly ovációt kapott. Aztán jöttek a Parasztbecsület-részletek, amelyekben két hatalmas művész csúcsformában és igazi partnerségben mutatkozott meg. A jelenet többet ért, mint egyik-másik operaelőadás az Andrássy úton.

Tartalom, ízlés és elegancia hatotta át a program második felét is, Delila áriáján át a Cid Rodrigójáéig. E részben Cura néhány percre átvette a karmesteri pálcát Mario De Rosétól, és még ez sem ment a minőség rovására. Végül, hogy a népszerűség oltárán is áldozzanak, a Carmen legszebb mezzo- és tenoráriái hangzottak el, az Habanera kivételével, ezt ráadásnak tartogatta Komlósi Ildikó, hogy azután A vígözvegy Lippen schweigen-duettjével együtt vegyenek búcsút a tomboló közönségtől. Itt jutott eszembe a kérdés: érdemes-e szeretnünk az operaénekeseket? Az est zárása ugyanis az egy hónappal ezelőtti operaházi gálát idézte fel, amelyen Komlósi csak az Habanerát és Thomas Hampsonnal a Lippen schweigen-kettőst énekelhette. Szép, szolid emlékek egy különben szervezetlen-rendezetlen műsorról. Veszprémben a gondosan megtervezett és szeretettel végigvezetett produkció lehetőséget adott, hogy az énekesek valóban parádés, világszínvonalú teljesítményt nyújtsanak. Megjegyzem: Komlósi Ildikó a következő évadban semmit sem énekel a Magyar Állami Operaházban. Ha hallani szeretnék, utazzanak Barcelonába vagy Londonba.

Albert Mária,

Gramofon Zenekritikai Műhely