„Roppant ellenszenves és roppant vonzó nő” – mondta róla Szabó Lőrinc költő. „Talán ő volt a legegocentrikusabb lény, akit valaha ismertem. Csinszka ezerarcú volt, színes, önfeláldozó, jó feleség, (...) intrikus, kockázatos játékokkal játszó, önimádó, néha szecessziósan modoros” – jegyezte fel Passuth László író. „Megmaradt örök dzsentri bakfisnak – leveleket, dilettáns verseket írogató, merész modorú, kokottokkal barátkozó, éjszakákat végigivó és -cigarettázó földesúri kisasszonynak” – így Kosztolányiné Harmos Ilona. Ezek a jellemzések is mutatják, mennyire figyeltek a kortársak az Ady Endrét élete utolsó éveiben ápoló, majd a költő özvegyeként tananyaggá váló Boncza Bertára.
Az utókor máig elsősorban a vérbajos, alkoholista költőhöz köti – a tőle kapott becenéven emlegetett – Csinszkát. Inkább csak az irodalmárok tartják számon, hogy az Ady halálakor 25 éves fiatalasszony több más művész múzsájaként is kipróbálta magát. A debreceni Modem kiállítása a későbbiek közül második férje, Márffy Ödön festővel való kapcsolatának állít emléket, és a budapesti Kogart Ház Márffy-tárlata is bemutat néhány Csinszka-portrét.
Bármennyire is rövidnek tűnik az idő a két házasság között, a friss özvegy már a gyászévbe „beiktatott” egy másik költőfejedelmet. Ady 1919. január végi halála után alig néhány héttel levelet írt a nála tíz évvel idősebb Babits Mihálynak, mondván: „maga az egyetlen itt élő árva jóság, akitől ebben a kavargó ember chaosban van és lehet kérdezni valóm”. Mindez kísértetiesen hasonlított ahhoz, ahogyan egykor Adyt környékezte meg a svájci leánynevelő intézetből írt rajongó leveleivel. A vizuális művészetekben járatlan Babits figyelmét a rajzalbumával próbálta felhívni magára. A költőre egyébiránt még Ady feleségeként figyelt fel 1916. március 26-án, amikor az a Zeneakadémián, a Nyugat folyóirat békepárti rendezvényén hatalmas ovációt kiváltva elszavalta Húsvét előtt című háborúellenes versét.
A hősként megismert költő azonban a magánéletben esendő, tépelődő, sérülékeny valakinek bizonyult – írja Csinszka csalódásáról Rockenbauer Zoltán művészettörténész, egykori kulturális miniszter A halandó múzsa című, tavaly megjelent könyvében. Azt máig nem tudni, az intimitás milyen fokáig jutottak a „képnézegetés” során, az viszont bizonyos, hogy a kapcsolatot szorosabbra fűzni vágyó Boncza Berta unszolásának a költő „ellenállt, mint Odüsszeusz a sziréneknek” – fogalmazott Czeizel Endre Babits Mihály „szerelmei” és családi élete című 2004-es tanulmányában. Pedig a fiatal lány – leveleinek fordulatai szerint – bevetett mindent: „drága Mis”, „királyfi”, „meg szeretném csókolni a drága, mégiscsak kölyök kezedet”. Babits ezt jobbára „csak” versekkel viszonozta, köztük a Régi friss reggeleim... cíművel, melyben így ír Bertáról: „Jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket / – mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked, / s elindítanád a lankadt órát, szívemet!” Ám annyira a költő szíve nem indult be, hogy rászánja magát a házasságra. A későbbi Babitsné, Tanner Ilona szerint egyrészt azért, mert félt túl hamar elődje örökébe lépni – Ady ugyanis az Aki helyemre áll című versében azt írta: „Átkozott legyen az, / Aki helyemre áll majd” –, másrészt a vérbajtól is rettegett. (Mindkettőtől alaptalanul, hiszen a vers jóval a házassága előtt keletkezett, és Ady már nem fertőzött a Csinszka-korszak idején.)
Az egyévnyi hezitálás kifárasztotta „Bertukát”, aki hamarosan a környezetében feltűnt sokkal férfiasabb jelenséghez, Márffy Ödönhöz menekült. „Új gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve. Nagyon jó kis lány vagyok és igyekszem lenni, rád pedig nem szűntem meg – nagy szeretettel – gondolni, bár egy kicsit haragszom rád, hogy így hátat fordítottál, nem a nőnek, de a barátnak.” E szavak kíséretében jelentette be 1920 augusztusában Babitsnak, hogy férjhez ment az akkor már jó nevű festőhöz. S bár a Babits-tanítvány Szabó Lőrinc visszaemlékezéséből tudni, hogy a mestert mélységesen elszomorította Csinszka elvesztése, válaszában mégis azt írta: „kívánok neked minden örömöt és derűt”. (Röviddel ezután ő csapott le Szabó Lőrinc menyasszonyára, Tanner Ilonára.) A kapcsolat nem szakadt meg teljesen, bizonyítja az esztergomi Babits-ház külső – afféle vendégkönyvként használt – falán a Márffy házaspár aláírása. Babits utóbb több művében – köztük a Költészet és valóság címűben – emléket állított Csinszkának.
Boncza Berta személyisége második férjére is inspirálóan hatott, 14 évi házasságuk emlékét közel száz alkotás őrzi. Megismerkedésükre még az Ady-éra idején, 1915-ben került sor, közös barátjuk, Bölöni György újságíró lakásán. Komolyabbra a kapcsolat öt évvel később fordult, amikor a Váci utcán sétálva Csinszka – „Szép barát maga! Felém se néz!” felkiáltással – hátulról megrántotta a nála 16 évvel idősebb festő kabátját. A hamar nyélbe ütött házasság látszólag jól sikerült. „Várakozáson felül jól megcsináltam szétromlott életemet. Az uram mindenem” – írta 1924-ben Ignotusnak a magát Márffy Csinszkának nevező asszony. Márffy pedig felesége halála után akként nyilatkozott, hogy „Nem olyan volt ez, mint a többi házasság, két gyerek, aki szerelmes és egyik percben csók, másikban a marakodás, a vita, míg hámba törnek. Két érett ember találkozása volt.”
A harmónia alighanem annak is volt köszönhető, hogy Márffy, miközben maga visszahúzódóan élt, feleségét hagyta csapongani. Csinszka pedig újabb és újabb románcokba keveredett – általában neves és nála jóval idősebb urakkal. Az 58 éves, családos Mikes Lajoshoz, az Est-lapok szerkesztőjéhez például 1930-ban került közel. Mikes akkor adta ki Petőfi Sándor feleségének naplóját és leveleit, Csinszka pedig – hasonlóságot vélve felfedezni saját és Szendrey Júlia sorsa között – megírta az Üzenet Júliának című verset, amit a szerkesztő le is hozott. Kapcsolatuknak öt hét múlva a redaktor szívrohama vetett véget; Rockenbauer szerint Boncza Berta „senkit sem siratott úgy, mint Mikes Lajost, talán még Adyt sem”.
Csinszkát „élete utolsó két vagy három esztendejében egész lényét beborító szenvedély, vagy inkább romantikus szerelem tartotta fogva. Olyannyira uralkodott rajta, hogy hovatovább csak ez érdekelte, erről beszélt, csalódásait, a pillanatnyi elkedvetlenedéseket mindenkinek vele kellett szenvednie, még a férjnek is” – írta róla Passuth László 1977-ben a Magyar Nemzetben. Ezúttal a jóval a hatodik ikszen túl járó Bárczy Istvánba – Budapest 1906 és 1919 közötti polgármesterébe, későbbi igazságügy-miniszterbe – habarodott bele, aki egykor Adyval is összeadta, a fiatal Márffy pályakezdését pedig ösztöndíjjal egyengette. A férfit megdöbbentette az iránta levelekben kifejezett elementáris érzelem, és a kutatók sokáig úgy vélték, hogy – az akkor 40 éves – Csinszka 1934-ben bekövetkezett, pár nappal később a halálát okozó agyvérzése napján a „kedves ezüst-fiúval” veszett össze. Az újabb feltételezések szerint azonban – amint azt Deák Krisztina 1987-es Csinszka című filmjében is átvette – „Bertukát” nem Bárczy, hanem egy magas rangú IBUSZ-tisztviselő iránt érzett reménytelen szerelme zaklatta fel. Utóbbiról máig csak sejtik, hogy Csinszka sógora, a családos Márffy Károly lehetett.