A rossz idő elűzésére szükség is volt, hiszen csütörtökön és pénteken arasznyi hó esett a csongrádi megyeszékhelyen és környékén. A fesztivál nem volt eredménytelen, vasárnap már elő-előbukkant a nap.

A Szegeden az 1930-as években is még élő, s öt esztendeje felelevenített hagyomány szerint tél végén rongyokból és szalmából télbanyát készítenek, melyre egy papírdarabra felírva mindenki a rátűzheti azt a bút és bánatot, amitől szeretne megszabadulni. A bábut zajkeltés és vigadalom kíséretében cipelik keresztül a városon, és végül a Tiszába vetik vagy elégetik. A néphit szerint a papírra rótt szenvedés és nyűg a boszorkával együtt elég a máglyán, és füstbe száll.

Tóth Andrea bábkészítő művész banyáját már a fesztivál pénteki nyitónapján közszemlére tették, s vasárnap délutánra elborították a papírdarabok. Azt nem tudni, mi került a bánatcédulákra, hiszen írójukon kívül nem olvashatja el őket senki; ha mégis megteszi, azzal magára veszi a rajta szereplő bajt.

Idén is több százan gondolták úgy, ekképpen szabadulnak meg a rossz időtől és a bánattól. A télbanyát utolsó útjára kísérő menet indulására ágyúszó adta meg a jelet. A bábut cipelő sokaságot muzsikusok és gólyalábasok vezették keresztül a belvároson. A telet megszemélyesítő kiszebáb útja a Dóm téren ért véget, ahol rituális szertartás közepette máglyára vetették és megégették.