Snétberger Ferenc Concerto Budapesttel közösen adott koncertjének első részében saját szerzeményét, a Romanes rhapsody no. 1-t is hallhattuk. A közönség vastapssal jutalmazta a produkciót, a szerző-előadó azonban csak részben volt elégedett. Mint mondta, adódott néhány technikai probléma: a nézőtéren jól szólt a zene, a színpadon viszont rossz volt az akusztikus kontroll. De azért nevetve megállapította, hogy az első szám (azaz a saját darabja) tetszett neki.

A minap egyedül lépett fel Kapolcson, majd Veszprémben játszott, több zenésszel. A szólóesteket szereti jobban, vagy azt, amikor egy egész zenekar van ön mögött?

Snétberger Ferenc: Egy zenekarban sok kockázatnak teszi ki magát az ember, mert mindenki a kottát nézi. Gyakran eszembe jut, hogy mi lenne, ha felállnék és mindenki előtt becsuknám a füzetet. Akkor muzsikálnánk csak igazán jót együtt.

Könnyű annak, aki improvizációval építi fel a produkcióját...

S. F.: Persze. De a viccet félretéve: zenekarral is szeretek játszani, szoktam is. De egyedül is jó, más-más élmény. Hogy egy est jól sikerül-e, tulajdonképpen nem azon múlik, hányan zenélünk, hanem azon, hogy a közönség hogyan fogad bennünket. Ha ránk tud hangolódni, ha követ minket, minden rendben van.

Snétberger Ferenc

VeszprémFest

Már húsz évvel ezelőtt sem volt kezdő, mégis azt mondta egy interjúban, hogy bőven volna még mit tanulnia. Például olyan cigány gitárosoktól, akik csak úgy ,,teremnek" Spanyolországban és Dél-Olaszországban. Csodálatosan pengetnek, de nem ismeri őket senki. Végül is elutazott délre gitárórákat venni?

S. F.: Igen. Venni is, adni is. Sőt, mivel sok olasz zenész barátom volt, először Olaszországban akartam letelepedni, de aztán végül Berlin lett belőle. Kölcsönösen sokat tanultunk egymástól, Ermano barátommal létrehoztam egy gitáriskolát is.

Apropó iskola, itt is alapított egyet: a felsőőrsi Zenei Tehetség Központot, melynek egyben a művészeti vezetője is. Nemrégiben fejeződött be az első hathetes nyári kurzus. Milyen tapasztalatokkal zárult?

S. F.: Eredetileg csak egy kis gitársulit akartam. Aztán kiderült, hogy a Norvég Finanszírozási Mechanizmus hajlandó 2,7 millió euróval támogatni a beruházást, a magyar államtól és különböző szervezetektől is kapunk pénzt. A kurzusra körülbelül négyszázan jelentkeztek, köztük olyanok, akik már tanultak zenélni, de olyanok is, akik kottát sem tudtak olvasni.

A felvételiket tizenegy városban tartottuk, és ahogy jártuk az országot, azt tapasztaltam, hogy a vidéki cigánycsaládok helyzete semmit sem javult gyerekkorom óta. Az a hatvankét gyerek, akit végül felvettünk, teljesen odavolt, amikor meglátta,hogy  milyen korszerű körülmények közt tanulhat. Fantasztikus hangulata volt az első kurzusnak. Nagyszerű érzés volt ennyi reménységet együtt látni, muzsikálni velük. Néhányan a Művészetek Völgyében, Kapolcson is bemutatkoztak.

Tehetségük mellé milyen vértet kapnak a növendékek az iskolában?

S. F.: Száznegyven órás angolképzést, kultúrtörténeti-, marketing- és piaci ismereteket, médiaművészetet, számítástechnikát, kommunikációs tréninget. Tulajdonképpen komplex személyiségfejlesztés zajlik. Megtanulják tisztelni egymást és a zenét. Olyan mércét kapnak, amely segíti őket egész életükben. Nem biztos, hogy mindenkiből profi zenész lesz, de ha akarnak, el tudnak indulni a pályán. Nekem sok időmbe és munkámba telt, mire arra a szintre jutottam, ahol most vagyok. Azért is foglalkoztam már régóta egy speciális iskola gondolatával, mert a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire nehéz érvényesülni.

Az is a céljaink közé tartozik, hogy a kurzus után se engedjük el a kezüket. Járom Európát, jó kapcsolataim vannak különböző intézményekben tanító zenészekkel, ahogy a Magyar Zeneakadémiával is. Érdekli őket az iskolánk, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy akik tőlünk kikerülnek, azokat felveszik: továbbtanulhatnak akár itthon, akár külföldön. Ehhez persze nem elég csak muzsikálni, ahogy a gyerekek elképzelték. Kérdezgették is, hogy minek kell angolul tanulni, nem azért jöttek. Inkább zenélnének egész nap. Mondtam, hogy Bécsben lenne munka jó zenészeknek, 1500-2000 eurót is kereshetnek vele, de csak akkor, ha tudnak angolul. Ez meghozta a kedvüket, azóta nem lógják el a nyelvórákat.

Kezdetben a felesége volt a menedzsere. Most milyen menedzsment áll ön mögött?

S. F.: A külföldi fellépéseimet tekintve a legfőbb menedzserem most is a feleségem, de van ügynököm Németországban, Olaszországban és Japánban is. A magyar menedzsmentet, a felsőőrsi iskola társalapítója, régi barátom, Mészáros Zoltán, a VeszprémFest igazgatója vezeti. Sokan azt képzelik rólam, hogy legalább kétszáz koncertet adok évente. De ebben a válságos gazdasági helyzetben jó, ha nyolcvan-száz fellépésem van.

Liszt Ferenc-díj, Magyar Köztársaság Érdemrendje, Budapest díszpolgára. Számítanak a kitüntetések, a hivatalos elismerés?

S. F.: Annyiban igen, hogy örülök nekik, de különösebben nem foglalkozom ilyesmivel. Csak a zene érdekel és az, hogy másokon segítsek. Hogy nekik könnyebb legyen, mint amilyen a salgótarjáni családomnak, édesapámnak és nekem volt. Az iskolát részben apám emlékére hoztam létre, aki nagy gitároskarriert futhatott volna be, ha megadatott volna hozzá az anyagi háttér. Én végül is elértem a célomat: muzsikálok a gitáron, és amit tudok, sok embernek megmutathatom. Amikor játszom, az is bennem van, hogy úgy pengessek, ahogy apám pengethetett volna.

L. Horváth Katalin