A patinás épület alagsora, kiállító- és vetítőterme akár erre az időszaki tárlatra is alkalmas. A szellemi és anyagi erőfeszítést nélkülöző installáció igen könnyen áttekinthető. Száraz, egyszerű koncepció fedezhető fel: szemelvények a dokumentációs rengetegből. A kifüggesztett magyarázatok szerint óriási a raktárakban, archívumokban őrzött állomány – ezt azért is könnyen elhihetjük, mert az Európai Filmes Átjáró (European Film Gateway – EFG) 2008-ban elindított európai uniós projektjének köszönhetően, melyben 14 ország 20 filmarchívuma vállalt szerepet, nem itt és most láthatjuk először a kiállított anyagot. Valószínűleg innen eredeztethető az alapprobléma: a kurátorok, Izsák Mária és Lencsó László kizárólag az érintett filmes gyűjteményekből válogatták a Műcsarnokban látható műveket.

A magyar némafilmes múlt vitathatatlanul értékes dokumentumait mások is gyűjtik. Itt és most említésre kerül jó néhány rendkívüli fotóművész – Angelo, Balogh Rudolf, Escher Károly, Mai Manó, Pécsi József, Rónai Dénes, Székely Aladár –, és egy-két fotójuk is látható. Legendás nevek, bosszantóan szerény illusztrációval. Ők fotózták az alcímben említett sztárokat.

A standfotók többsége a magyar nyelvterületen 1913-tól dolgozó Dunky fivérek nevéhez fűződik. (Ugyanezt a Dunky fivérekhez kapcsolódó, a kolozsvári Janovics Jenő filmgyártását reprezentáló anyagot 2010-ben, a miskolci Cinefest fesztivál zajos sikerrel mutatta be.) A jelenetfotókat már a némafilmek forgatásának idején is a mozik kirakatába szánták. Természetesen azért, hogy becsalogassák a nézőket. (Ugyanezt szolgálták a plakátok is, de erről később.)

A kormányzó, 1915, PROJA Filmgyár, R: Garas Márton, standfotó

Műértő

A kiállítás címét (Filmes átjáró a múltba) ez a néhány tucatnyi fotó érzékelteti leginkább. Nem portréfotónak készültek, de ma ekként hatnak. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a kimerevített filmkép (jelenet) szemlélésének egész más értelme is lehet, mint a hajdani vetítőteremben, a másodpercenként 24-szer váltakozó pillanatképek világában. Ezek a standfotók filmes kompozíciójú képek, többnyire színpadias mozdulatokat mímelő szereplőkkel. Az erős festés ellenére mai, hétköznapi érzelmi állapotokat ismerhetünk fel; a fotó készülésének idejére jellemző, igaz és érvényes hangulatokat.

Elgondolkodhatunk arról, hogy a film forgatása alatt talán meg sem születtek azok az érzelmek, amelyeket a filmjelenetet követően exponált, rekonstruált, beállított, viszonylag hosszú időt igénylő standfotó készítése idején élhettek át a szereplők. E képek jelenkori bemutatása óriási lehetőséget kínál: például bizonyos részletek figyelemfelhívó kinagyításával könnyen túl lehet lépni a dokumentáció szárazságán. Ma már egy szakdolgozat vagy könyvben megjelenő elemzés esetén is gyakori a kettőzés: a dokumentum és annak szubjektív értelmezése. Valójában ez az igazán érdekes: egy-egy kurátor vagy kiállításrendező gondolkodása, amelyet a (kiállított, megjelenített) hiteles dokumentumok inspirálnak. Ez itt és most hiányzik. Ne legyen tévedés: csak a tárlat címében beígért jelenidejűséget kérem számon!

A kiállított fotórealista módon festett, A0-s méretű moziplakátokat három csoportba sorolhatjuk: festői, színházi és filmes hatáselemekkel operáló művek. Mind a három gondolkodás szuggesztív, valóságábrázoló és többnyire hatásvadász. Ettől persze még jelentéktelenek is lehetnének, de egyik sem az. A plakátok alatti cetliken a kor leghíresebb rendezőinek (többek között Korda Sándor, Kertész Mihály) nevét olvashatjuk. Ezekre a feliratokra azért van szükség, mert a plakátokról a tervező, de gyakran a rendező neve is hiányzik.

Műértő

Például Az obsitos című, 1917-ben készült, Janovics Jenő rendezte film plakátjáról. Azért emelem ki éppen ezt, mert a tervező, Földes Imre filmes gondolkodása lenyűgöző és egyben nagyon tipikus. Két idősíkban és két helyszínen látjuk a plakáton szereplő figurákat. Kimondatlanul is utal a párhuzamos vágásra, a filmes technikára, a mozi lenyűgöző, varázslatos, időutazásra lehetőséget adó képességére. Ahogy már írtam, a plakátok elsődleges célja a filmszínházak látogatószámának növelése volt. Ezért többségükön annak a mozinak a neve is olvasható, ahol a filmet játsszák. Ez ma már szokatlan. Akkoriban ennyire célzottan, az adott mozi számára festették meg az igazán egyedi filmplakátokat.

Mit ér egy filmes kiállítás igazi filmek nélkül? Nyilván keveset. Így gondolkodhattak a szervezők, akik hetenként egyszer híres némafilmeket tűznek műsorra a Műcsarnok vetítőjében, zenekísérettel, Darvas Kristóf előadásában. Úgy, ahogy azok hajdanán a nagyérdemű elé kerültek. Ez jól hangzik, de ha már múzeumi körülmények között gondolkodunk egy letűnt korjelenségről, nem volna érdekesebb zenekíséret nélkül megnézni ezeket a filmeket? A zene ugyanis elvonja a figyelmet a filmek szigorú megítélésétől.

Az igaz, hogy „fogyaszthatóvá”, szórakoztatóvá emeli az élményt, és hát való igaz, a vetítőtermekben sosem volt csend. Mégis azt gondolom: a némafilmek vizuális gazdagságának, a kifejezőerő megoldásainak követésére alkalmasabb a csöndes nézelődés. Videoképernyőn, egy számítógépes munkaállomás kialakításával, a kiállítás teljes ideje alatt megnézhetők az EFG gyűjteményének válogatott darabjai. Ez remek dolog. Kérdés, létezik-e olyan kiállításlátogató, aki odaül a monitor elé, és nézelődik. Talán van ilyen. Reménykedjünk! (Megtekinthető szeptember 25-ig.)

Sólyom András