„A mai popsztárok hangjáról jobb nem is beszélni”

hvg.hu: Könnyen fogyasztható áriákkal és a Komlósi Ildikóval elővezetett duettekkel lép fel szeptember 27-én a pesti Művészetek Palotájában. Ekkora szükségét érzi az opera népszerűsítésének?

Marcello Giordani: Politikailag korrekt választ akar, vagy polemikusabbat?

hvg.hu: Természetesen az utóbbit.

M. G.: Az opera szerintem kiszorult a tömegkultúrából, a műfaj margóra került. Pedig az elmúlt két évszázadban a boltos inasok is fejből fújták az áriákat, a nyitányokat pedig a kőművesek is kedvtelve fütyülték. Az opera ma már nem része az általános műveltségnek. Saját tapasztalatból mondom, hogy a média képviselői is egyre műveletlenebbek. A sajtótájékoztatókon bután ülnek az újságírók, nem kérdeznek, nem elemeznek, és még jó, ha helyesen közlik le a Pillangókisasszony szerzőjének nacionáléját. Sajnálatos az is, hogy a mai televíziós tehetségkutatókon csak poppal lehet nyerő bárki. A mai popsztárok hangjáról pedig jobb nem is beszélni. Igaz, hogy manapság az énektanulás rettentően drága mulatság.

A romantikus operák aranykorában a művek mindenkit megszólítottak. Akkor az emberek azért mentek dalszínházba, hogy kikapcsolódjanak, felejtsenek, szórakozzanak, hogy elbűvöljék őket a dallamok. Manapság az opera a prózai színházhoz közelít, a rendezők túlbonyolítják, vagy felismerhetetlenné írják át a cselekményt, az intellektuális többlet szükségességével érvelve telezsúfolják mindenféle aktuális üzenettel az előadást, így a nézők ahelyett, hogy kikapcsolódnának, még rosszabbul érzik magukat.

Marcello Giordani

AP

hvg.hu: Ezek szerint nincs igazán kibékülve a kortárs opera-trendekkel?

M. G.: Az opera népszórakoztató műfaj, az áradó zene, az érzelmek és a látványosság a lényege, és nem a Csehov-i vagy Beckett-i elgondolkodtatás. A romantikus opera-irodalom kulcsdarabjaira mindenképp érvényes e tétel. Való igaz, hogy nem lehet négy évtizeden át ugyanúgy játszani egy darabot, mindig érdemes frissíteni, az adott kor hangulatához igazítani a klasszikusokat is. Csakhogy manapság Puccinit és Verdit is intellektualizálják. Ez viszont elnehezíti, megöli a legnagyszerűbb – és alapvetően befogadóbarát – műveket.

hvg.hu: Nem véletlen, hogy önnek a Franco Zeffirelli által a New York-i Metropolitanban megrendezett Turandot hozta meg a világsikert.

M. G.: Abban, a 2009-ben bemutatott, és később DVD-re is átdolgozott előadásban igazán jól éreztem magam. Franco valóban olyannak rendezte meg a darabot, ahogy azt Puccini megálmodta. Úgy gondolom, hogy az ilyen produkciók újra a helyére teszik a bel cantót (éneklési technika, melynek lényege a tökéletes dallamformálás - a szerk.).

hvg.hu: Ezek szerint nem nagyon kedveli a kortárs operát?

M. G.: Nem mindegy, hogy kortárs rendezésre, vagy a modern darabokra gondol. A modern zenékkel nincs bajom, de a melódiát mindennél előbbre tartom, elvégre olasz vagyok, ráadásul szicíliai. Attól viszont tagadhatatlanul a hideg ráz, ha egy hagyományos művet valaki a modernitás jegyében totálisan átértelmez és kiforgat. Semmi szükség forradalmasítani a múltat. Tisztelnünk kell a műveket, a történelmi hátteret, és úgy átadni őket a jövőnek, hogy a muzsikába ágyazott üzenet a legkevésbé sérüljön.

hvg.hu: Amerikában, ahol már több, mint két évtizede énekel, kedvelik ezt a historizáló attitűdöt?

M. G.: Amerika oda van a tradíciókért, talán azért is, mert híján vannak a hagyománynak. Az amerikai közeg nagyságrendekkel hagyománytisztelőbb, mint az európai. Ám, ez nem jelenti azt, hogy a publikum csupa kékharisnyából és rozoga vénemberből áll. A Metropolitan estéről estére megtelik fiatalokkal. Úgy tűnik, nekik szükségük van a romantikus operák líraiságára, a konzervatívabb előadásmódra. De ugyanez áll a kevésbé patinás játszóhelyekre, számtalanszor tartunk előadásokat sportcsarnokokban, kulturális komplexumokban, ahol a zsúfolt nézőtér tele van fiatalokkal.

Az amerikai ízlésre egyébként jellemző, hogy az öreg kontinensen bombasztikus sikert arató Willy Decker által Salzburgban színpadra állított Traviata, amely 2005-ben lázba hozta az európai zenei világot és világhíressé tette a két főszereplőt, Anna Netrebkót és Rolando Villazont, simán megbukott az Újvilágban. Az amerikaiak nem értékelték a formabontást, a túlzott aktualizálást.

hvg.hu: Mit gondol, e vaskalaposság miatt tartják önt az egyik legragyogóbb élő tenoristának Amerikában?

M. G.: A szicíliai tenor kétségtelenül vonzerőt jelenthet, de tehetség és munka nélkül nem játszhatnék egy szezonban két MET-előadásban is, majdnem húsz éve.

hvg.hu: Ezek szerint tudatosan választotta az újvilági karriert?

M. G.: Szerencsés egybeesés volt, hogy alig két évvel debütálásom, vagyis az 1986-os spolettoi fesztivál után az amerikai Matthew Laifer vett a szárnyai alá. Ő volt egyébként Gregor József és a mostani budapesti mezzoszoprán koncertpartnerem, Komlósi Ildikó tengerentúli menedzsere is. Matthew biztos volt abban, hogy nekem Amerikába kell mennem, és lépésről lépésre segített felépíteni a karrieremet. Portland, Seattle, Houston és San Francisco után 1993-ban léptem fel először a Metropolitanben. Egyébiránt nem csak a közös menedzser köt a magyarokhoz, feleségemet is egy magyar énekes-barátomnak, Bátor Tamásnak köszönhetem. Ő mutatta be nekem 1988-ban Luzernben, ahol Tamással együtt léptünk fel.

hvg.hu: Önéletrajza szerint tanulmányait a börtönőr benzinkút-tulajdonos édesapja finanszírozta. Neki lehet futni ma is csupán a családi segítségre támaszkodva a nemzetközi karriernek?

M. G.: Egyre kevésbé. Nekem még elég volt, hogy milánói stúdiumaim költségeit állta az édesapám. Ma már sokkal többe kerül a tanulás.

Vajna Tamás