Gyakran előfordul, hogy olyan sztárok, akik egy bizonyos stílust - vagy Paul McCartney esetében akár többről is beszélhetünk: ő maga a beat - sikerre vittek, valami teljesen újban szeretnék magukat kipróbálni és megmutatni. Ebből néha sikeres, néha nevetséges produkciók jönnek létre.

Universal

Az egykori Fab Four tag olyanba fogott, amibe manapság viszonylag sokan, és normál esetben nincs benne különösebb rizikó: sokak által ismert szving és jazz slágereket énekelt fel a rogyasztott térdek, a hamiskás mosoly és a kiengedett csokornyakkendő-zsáner hangulatos stílusában.

Karácsony környékén sokak próbálkoznak az ünnepi ételek elkészítéséhez tökéletes háttérzeneként szolgáló produktumok elkészítésével – az új albumot ünnepek híján egy pohár bor vagy egy tea mellé ajánlja maga az előadó - és ezzel őszintén szólva különösebb baj nincs is. Itt viszont mégsem Michael Bublé újabb profi vendéglátós gesztusáról van szó, hanem egy zene- és kultúrtörténeti ikon furcsa ámokfutásáról. Miért van szüksége egy ilyen kaliberű figurának arra, hogy erőltetetten negédeskedő stílussal igyekezzen megnyerni a világ középosztálybeli háziasszonyait?

A választ még akkor sem tudja senki, hogyha a hivatalos magyarázat szerint ez az album azon számok feldolgozásaiból áll össze, melyeket McCartney apja dudorászott és zongorázott az akkor még kölyök Paulnak. A történet megható, de ez akkor sem feledteti velünk, hogy Paul McCartney-nak sajnos, vagy hála istennek, nincs meg az a szvinges hangja, amivel mostanság olyan sokan érnek el sikereket a karácsonyi toplistákon. Amit például Robbie Williams csak úgy, hanyag eleganciával kirázott az ujjából a Swing When You're Winning című hasonló koncepciójú albummal, az Paul Mcartney Kisses on the Bottomjánál már görcsös és nagypapás.

Hiába a rengeteg valóban profi zenész, az olyan sztárvendégek, mint Stevie Wonder, vagy Eric Clapton, még a valóban szép és meleg megszólalás sem feledteti, hogy Paul McCartney ilyen stílusú dalokat jól nem tud elénekelni. Az már csak hab a tortán, hogy az ilyen jellegű lemezekkel már amúgy is tele a padlás, és egyre kevesebbeknek hiányzik egy újabb majdnem ugyanolyan.

Paul McCarney: Kisses on the Bottom (Universal)