A nagy napon összegyűltek a wagneriánusok, a vallással csak szűzkurvaként kokettálók és a húsvéti Budapest-tripjüket celebráló nyugat-európai kultúrturisták az Operaházban. Az intézmény háromévente újít ugyan a betűtípusán, hogy lássuk, valami azért történik, ugyanakkor az énekesek harmincéves díszletek között, kínosan szocreál ruhákban mászkálnak a színpadon és játsszák az 1983-as rendezést.

Évi két előadásra nem érdemes felújítani a darabot, annál többre pedig nem fog bejönni senki, hacsak nem fizetnek meg valami neves énekest, amire az Operának a költségcsökkentés után persze nincsen pénze: a szereposztást mostanában 6 milliárd helyett 3,7 milliárdból kell megoldani, létszámleépítéssel.

Az opera pont az a műfaj, aminek a vállalt művisége felülmúlhatatlan - az például sehol máshol nem létezik, hogy két szereplő egymástól két méterre állva hangosan énekel, de nem veszik észre egymást -, ezért ostobaság és anakronisztikus teljesen szó szerint értelmezni és előadni. Mivel a szövegben és a zenében semmilyen változtatást nem lehet eszközölni, a színpadra vitelben kéne kitalálni valamit, hogy ma élő és gondolkodó fejekben is értelmezhető legyen a történet felvetése.

Tomás Opitz

Mivel ez a rendezés csupán illusztrál - azt is leginkább egy mesekönyv szintjén-, akaratlanul is többször komédiába fordul az előadás. Feltűnik benne egy plüsshattyú, ami lehet, hogy egyébként gipsz, de ez mindegy. Klingsor, akinek magát az Antikrisztust kéne a történeten belül megtestesítenie, úgy néz ki, mint Drakula, a Szent Grál pedig egy kínai piacon bármikor beszerezhető világítós pohárra hasonlít.

Az első felvonás alatt, amíg az impozáns méretű és hangú, Gurnemanzt adó Albert Pesendorfert - ő nemsokára Bayreuthban és Berlinben is énekelni fog - hallgatjuk, ahogyan mesél, a játékidőt tekintve simán lemenne egy komplett Pillangókisasszony. Szerencsétlen Amfortas (Perencz Béla), aki egyébként is a testiség bűne, és az ebből következő szégyen miatt haldoklik, tétlen és elszenvedi a másfél órát; a hallgatósággal együtt.

Miközben a darab történeti referenciák teatralizálása, úgy próbál meg fából vaskarikát csinálni, hogy az egó ünneplése általi önfeladást tűzi ki célul: szigorúan csak férfiaknak, szigorúan a 19. századi elgondolás szerint. Az előadás azon bukik el, hogy a szöveg pontos követése nélkül nem jön le belőle, hogy a „részvét” nem holmi kutyatekintettel kifejezhető együttérzés, hanem, ahogy a német nyelv kicsit precízebben adja vissza: együttszenvedés. Azaz a másik fájdalmában való aktív részvétel, áldozat, amiről nem tudjuk, csak Krisztusnak volt-e eszköz a megváltáshoz, vagy nekünk is lehet az.

Parsifal a maga problémakörével - miszerint nem tudja: ki ő, azt meg pláne nem, miért neki kell lennie a hősnek -, szintén ismerős lehet az evangélium egyes értelmezéseiből. A vallás valódi krízise: mit jelent kiválasztottnak lenni, illetve van-e/lehet-e egyáltalán ilyen. Vannak-e grállovagok vagy übermensch, létezik-e egy olyan csoport, amelyet csupa jó lélek alkot, és ezért örök életet vagy más kiváltságokat kapnak. Hiába szenved látványosan és szépen Perecz, hiába tart ki - a pletykák szerint 5-6000 eurós gázsiért vendégéneklő - Pesendorfer és a többi grál lovag a legvégsőkig, erre választ nem kapunk, amit nem is várhatunk, mert maga a kérdésfelvetés is bugyutának tűnik a színpadról áradó teszetosza miszticizmusban.

Tomás Opitz

Ahogyan az a felvetés is, hogy az elvileg mindig tévedhetetlen és naiv testiség bármilyen bűn forrása lehet. A viráglányok, akik az érzékiséggel próbálják megkísérteni a balga Parsifalt, annyira szexisek, mint egy középiskolai jazzbalettcsoport, aki Lady Gagára jár egyentáncot. Ezen a ponton kevésbé tudjuk elhinni, amit Wagner Schopenhauerrel egyetértésben gondolt: a szexnek ellenállni az egyik legmagasztosabb és legembertpróbálóbb dolog.

Az olyan kijelentések, hogy gyere ide, nekem van a legjobb illatom, legyél kedves hozzám, a maguk idejében mindennél kacérabbak lehettek; most azonban hatástalanok, nem csoda, ha Parsifal kihagyja a szexet. A 2012-ben szinte észrevehetetlen utalásokat, vagyis a lényeget ezért lett volna jó legalább vizuálisan kifejteni, ami sajnos a Kundryt éneklő Németh Juditnak sem sikerült, mert inkább tűnt végig hisztérikusnak, mint vonzónak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nézőknek, akiket képes öt órán keresztül önmagában a zene lekötni, ne lenne érdemes megnézni ezt az előadást. A zene, bár sokszor nyúlós és unalmas, néha olyan hangzásokkal lep meg, melyekről nehezen lehet elképzelni, hogy azokon túl is lehet még valami. A nagypénteki „keresztény lehetőségből” a változásra maradt egy kínos előadás, vállalható, sőt, helyenként jó zenei megvalósítással, de a megváltásra az esélyek még a templomban is lényegesen nagyobbak.